Valahol a kínai rizsföldek közepén eső esik, és minden kilátástalan. Nő vár a személyhordókra, és sír. Személyes tragédiája csak szép fokozatosan bomlik ki. Somerset Maugham regénye vékony hártyára festve.
John Curran filmjében Kitty fiatal lány a huszas évek Angliájában, aki előremenekül a házasságba. Hozzámegy a Kínában szolgáló angol orvoshoz, Walter Fane-hez. A más karjaiban célt találó Kitty egy napon döntés elé van állítva: vagy nagy felfordulással otthagyja férje, vagy követi őt az ország közepén tomboló kolerajárvány sújtotta vidékre. A távoli borzalmak helyszínén rá kell jönniük, mennyire szeretik egymást.
A film 10-15 évvel ezelőtt valószínűleg világsiker lett volna. Nemzetközi fogadtatása ugyan jónak volt mondható, mindenesetre a kosztümös, vadregényes szerelmi történet mai európai gyomornak nehezebben emészthető. Pedig nincs benne semmi gyomorforgató. Sőt; kapunk például tűrhető színészi alakításokat. Kifejezetten jó például vásznon látni Edward Nortont, akit a Harcosok Klubja óta - egy-két Olasz meló szintű filmet nem számítva - gyakorlatilag nem láttunk moziban. A '90-es évek nagy munkái után kissé hallgatott. Van még kedvelhető - ráadásul Golden Globe-díjas - zene Alexandre Desplat-tól, szép képek, nagy fordulatok és hasonlók. Csak éppen mindenből egy kicsit többet kapunk. Többet a kelleténél. Sok benne a szerelem, sok a lassú, úsztatott kép a rizsföldekről, sok a Desplat-féle fúga, és sok a nagy várakozásból, a készülésből is. Már a 90. perc körül járunk, amikor még mindig nem világos: mit is akar Dr. és Mrs. Fane?
Persze azért így is találunk mazsolázni való gondolatokat. Mrs Fane és az árvaház kapcsolata például szívmelengető. A kolerás betegek közt járkáló emberek arcán megülő undor, amely azért mégis segíteni akar, megkapó. És el lehet gondolkodni azon is, hogy ama fátyol valóban olyan babaszoba-e, amely véd és eltakar, bekebelez a módos polgárfeleség csöppet felesleges világába. És hogy csak újból elsütjük-e a régi ibseni puskaport, vagy kapunk-e valami újat. A zene pedig tényleg jó. Még mindig. Ja, és a dologhoz hozzátartozna még megismerni a Színes fátyol első feldolgozását, ám erre jelen keretek között nem volt lehetőségünk. Greta Garbo 1934-es főszerepe minden bizonnyal megérne egy misét.
