Terrorbolygó

Az értő közönség számára nyilván már lerágott csont, mégis néhány mondatban ismételjük át, miről is van itt szó - tudom, sokan legszívesebben átugornák ezt a részt, épp mint a reklámokat és előzeteseket a film előtt a moziban, de nem lehet; különben meg akikről szó lesz, nagyon is szeretik ezeket az előzeteseket, ugye.

Quentin Tarantino és Robert Rodriguez egy szép napon elhatározták, duóban fognak dolgozni. Téve mindezt a Grindhouse-nak nevezett mozis jelenség analógiájára, vagyis két (B-)filmet nyújtanak a nézőknek "egy áráért". Más kérdés, hogy mivel Amerikán túl egyáltalán nem ivódott be a mozis szubkultúrába a "double feature" fogalma, a produkciót vezető Weinstein Co. döntése értelmében Európában a hagyományos módon, két különálló filmként dobták be QT Halálbiztos, majd RR Terrorbolygó című munkáját, jó lesz ezeknek így is. Igaz, cserébe ezek már most tartalmaznak olyan kimaradt jeleneteket, amikre az amerikai közönségnek a DVD-megjelenésig kell(ett) várniuk! Ha egymás mellé tesszük a két alkotást (nos, hát végül is erről szól az egész...), akkor a nézők elég egybehangzó véleménye szerint - némi meglepetésre - Rodrigueznek sikerült közelebb kerülnie a végső célhoz; vagyis egy önreflexív, szarkasztikus és ezért elkerülhetetlenül paródiaszerű hommage-hoz, ami a hetvenes-nyolcvanas évek olcsó, szexre és erőszakra kihegyezett B-filmjeinek állíttatott.

A Terrorbolygó történetéről épp ezért aligha lehet bármit is mondani, helyesebben szólva lehet, de minek? Hiszen mit szűr le az olvasó abból, hogy "egy kisváros katonai bázisából elszabadul egy gyilkos vírus, ami zombivá változtatja a lakosságot, akiknek maroknyi csoportja összeverődve igyekszik visszaverni a húscafatos pofájú élőhalottak támadását"? Legfeljebb, hogy ilyet látott már, nem egyet, de százat, a megboldogult hangalámondásos-másolt-VHS-es nyolcvanas években, mert akkor nem volt más, csak ez, meg a Piedone.

De továbbmegyek: a főszereplők között találjuk a sötét múltú tékozló fiút, aki épp visszatér a városba, aztán élére áll az emberek harcának. Eltúlzott panelek a cselekmény-vezetésben, sablon-karakterek, dramaturgiai tömegkatasztrófa. Véresen ciki! De hát akkor miről beszélünk? Nos, éppen erről, hogy ez egy vicc, egy amolyan kikacsintás, egy nem-gondoljuk-komolyan, és egy emlékeztek-amikor-ezek-mentek? -féle nosztalgiahullám.
Mozgóképes retroparty DJ Rodriguezzel. Sztárvendégek: Bruce Willis és persze maga Quentin Tarantino. Valamint az est fénypontjaként a már a bemutató előtt ikonná vált kép: a géppuskalábú Rose McGowan! Csajok, macsók, puskák, zombik!

Megengedem, azt sem lehet elvárni az emberektől, hogy ez a poén mindenkinek üljön, hogy egyből leessen a húszas, de Tarantino és Rodriguez olyan öntörvényű, ám bizonyított, rajongva imádott idolok, akik bizony megtehetik, hogy kockáztassanak. A két Grindhouse-epizódot a "srácok" amúgy is azoknak készítették, akikkel egyfelé jár az agyuk, akik továbbra is hisznek bennük és követik őket, bármerre is menjenek.