zene: Klaus Badelt
vezényel: Gavin Greenaway, Rick Wenthworth
kiadás éve: 2002
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 57:35
Klaus Badeltet a szakma (a műfaj rajongóival karöltve) egészen addig tartotta számon úgy, mint a Remote Control Production sokadik kiegészítő zeneszerzőjét és asszisztensét, míg 2002-ben magára nem vonta a figyelmet az olyan alkotásokhoz készült önálló kompozícióival, mint az "Atomcsapda", az "Equilibrium", illetve a jelen írásom tárgyát képező "Az időgép" című kalandfilm. Teljesítménye elismerése mellett azonban - a Hans Zimmer-féle iskolából kikerült pályatársaihoz hasonlóan - számára is elkerülhetetlen volt, hogy az egykoron még Media Ventures-hangzásként emlegetett megoldásokkal operálóként emlegessék, aminek eleinte minden interjúja során igyekezett ellentmondani, az azóta készült kompozícióinak többsége azonban nem erősíti meg kezdeti tiltakozásait, mindennek tetejében pedig napjainkra már jobbára korai sikerei révén szokás emlegetni az egykoron üstökösként feltűnt művészt.
Utóbbi mondatom vége különösen akkor sajnálatos számomra, amikor "Az időgép" zenéjét hallgatom, mely a későbbi "Az ígéret" című kínai mozihoz készült aláfestése mellett a leggyakoribb példa akkor, ha munkásságának kiemelkedő pontjaira terelődik a szó. Az H.G. Wells regényéből készült adaptáció stábjába a "Gladiátor"-t is producerelő Walter F. Parkes révén került a szerző, akivel - saját bevallása szerint - eleinte számos csatát vívott az előzetes egyeztetések során, ugyanakkor ezek vezettek ahhoz, hogy egy ilyen remek kompozíció kerülhessen ki a kezei közül.
Az író 1895-ben készült műve napjainkban már a felé mutatott tisztelet mellett is gyakorta mosolyogtatja meg az olvasót, aminek oka leginkább abban rejlik, hogy az elmúlt több mint száz év során olyan technikai fejlődés ment vége, amelyről Wells és az akkor élt emberek még csak álmodni sem mertek. Ezen időutazós történetet szinte mindenki ismeri - ha másért nem is, számos megfilmesítése okán minden bizonnyal, akárcsak a szerző olyan további közkedvelt írásait, mint "A világok harca", "A láthatatlan ember" vagy a "Dr. Moreau szigete" -, ebből eredően nem szükséges részletekbe menő ismertetése. Azt azonban mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a 2002-es adaptáció nemcsak abból a szempontból érdekes, hogy sikerült felkeltenie a jelenlegi generáció fiataljainak érdeklődését a kötet iránt, hanem azért is, mert mindez az író ükunokájának, Simon Wells rendezőnek köszönhető.
A forgatókönyvön először David Duncan dolgozott, majd John Logan vette a szárnyai alá, akihez olyan alkotások fűződnek, mint az "Aviátor", "Az utolsó szamuráj", a "Rango" vagy a "Sweeney Todd: A Fleet Street démoni borbélya". A főbb szerepekben pedig Guy Pearce, Orlando Jones és Jeremy Irons látható, akik igyekeztek mindent megtenni annak érdekében, hogy ez a különleges kalandfilm emlékezetes maradjon a néző számára - az azonban már más kérdés, hogy mindez mennyire sikerült nekik.
Badelt - aki olyan további Remote Control-os kollégákat is bevont a munkába, mint Geoff Zanelli, James Dooley vagy Ramin Djawadi - számára az első mélyvizet ez a produkció jelentette, amelyhez hasonlón (későbbi bevallása szerint) mindig is szeretett volna dolgozni. A romantika, a különféle érzelmek szinte állandó kavarodása és a kaland együttesen jutnak benne szerephez, mindezek pedig egy különös időutazással párosulnak, mely az 1900-as évek legelején veszi kezdetét, s nyolcszázezer évvel később, egy olyan primitív jövőben ér véget, ahol a nyelv leegyszerűsödött, az írás képessége pedig a művészetekkel és a fejlett műszaki tudományokkal együtt a semmibe veszett. Komponistánknak tehát egy olyan egységes képet nyújtó művet kellett készítenie, amelyben az érzelem, a kaland, a XIX. század meghatározó romantikus zeneszerzőinek stílusjegyei és egy nem túl pozitív jövőkép barbár társadalma egyaránt jelen vannak. "Az időgép" aláfestésének elkészítésekor mindezeken túl Badelt arra is különösen ügyelt, hogy a nagyzenekar mellett az operakórus, valamint Katy Stephan vokálja ragadjon meg elsőként a hallgatóban, s csak másodsorban figyeljen fel a háttérben meghúzódó szintetizátoros támogatásra.
A majd egyórányi játékidővel bíró album a "Professor Alexander Hartdegen" című tétellel nyit, mely rendkívül csodálatos és gondosan felépített muzsika: elsősorban a fúvós-, zongora-, valamint hárfafutamai révén válik fülbemászóvá, s kelti fel rögvest hallgatója figyelmét. Az itt jelen lévő dallamok, illetve az érzelemben már gazdagabb "Wish Me Luck", "Emma" és "Bleeker Street" során remekül megfigyelhető, hogyan érzékelteti a szerző a romantika korának zenei stílusát, s vegyíti azt a professzorban (akit Pearce alakít) lezajló olyan érzésekkel, mint a szerelem, a boldogság és a fájdalom. Mindez azonban csupán a kezdet, ami az időutazás témáján alapuló "The Time Machine"-nal, az "I Don't Belong Here"-rel, illetőleg az akciórészekről némileg fátylat fellebbentő "Time Travel"-lel váltakozik. S bár az utóbbi trackekben felcsendülő motívum a képsorok nélkül is könnyedén invitálja képzeletbeli időutazásra hallgatóját, sajnálatos módon sok hasonlóságot mutat a Jerry Goldsmith nevéhez fűződő "A vadon foglyai"-nak főtémájával, ami némi árnyékot vet rá.
Az album második felében már a messzi jövőben járunk, melynek zenei ábrázolásánál Badelt a szimfonikusok játékát különleges ütős- és fafúvós hangszerekkel, illetve kórusokkal ötvözte. Utóbbit azért kell többes számban érteni, mert a korábban már említett operakórus mellett egy sajátot is létrehozott úgy, hogy a vokalista Stephannal a szólórészeken kívül egyes szövegeket százötvenszer énekeltetett el, hogy aztán számítógépe segítségével kórust gyúrhasson belőlük. Ezen megoldáson alapul az "Eloi", a "Stone Language" és az albumzáró "Godspeed" is, mely nagyzenekari kíséretre írt, törzsi dalhoz hasonlatos számok, a szerelmi témához hasonlóan, értékes perceket tartogatnak számunkra. S míg ezek, valamint a "Where the Ghosts Are" a föld felszínén békében élőket, az eli-okat jelenítik meg a score-ban, addig a Wells-féle jövőkép ellenségei, a különféle járatokban és barlangokban megbúvó morlokok ellen folytatott küzdelem a "Morlocks Attack", - "The Master" - "What If?" trióban jelenik meg, ahol már erősen érződik a Zimmer-ház hatása.
Ha nem lenne a Goldsmith-féle témautánérzet, Klaus Badelt napjainkig is időtálló szerzeményét még nagyobb becsben tartanám, hangulata és témái ugyanis egyaránt zseniálisra sikerültek. Utóbbi jelző érvényes a Varése Sarabande által összeállított, s a tengerentúli, illetve az európai piacra különböző borítóval megjelentetett albumára is, amely olyan kiválóan lett összeállítva, hogy észre sem venni az egyórányi játékidőt. Az azonban rendkívül sajnálatos, hogy attól a komponistától, aki zeneileg ilyen remekül megoldotta ezen összetett tartalommal és karakterfejlődéssel bíró történetet, az ezt követő évtizedben annyi emlékezetes muzsikát hallottam, amennyit egy kezemen is megszámolhatnék.
