Titoktörténet

Második alkalommal ült a kamerák mögé az élő filmlegenda, Robert De Niro, hogy elmesélje az amerikai kémcég születésének és felvirágzásának a történetét. Ugyan nem olyan átütő erővel, egységes stiláris hangulatban teszi, mint a direktori debütálásakor a Bronxi mesével tette volt, ám Az ügynökség tartogat tanulságos perceket. Még akkor is, ha az érzésünk az, hogy a körítés szebb és több mint a belső, a kiállítás igényesebb, mint a felemlíthető tartalom.

A sajátos szemszögű, egy kitalált központi figura sorsán keresztül a hidegháborús meghasonlottságot bemutató eposz - amikor is a világ jobb érzésű lakossága (a zöm) a második világháború után elsősorban békére vágyik, nem elhúzódó, a végpusztulás rémképével fenyegető torzsalkodásra - olyan hívószavakkal operál, mint hazaszeretet, árulás és áldozathozatal.

A jó nevű és igen tehetséges színészek (Matt Damon, Angelina Jolie, William Hurt, Joe Pesci, John Turturro, Alec Baldwin stb. és persze: De Niro) játszotta filmben (aminek a forgatókönyvét a Forrest Gumppal bearanyozódott scripter, Eric Roth vetette papírra, aki a közösségi szorongásról olyan remek sztorikat írt, mint A bennfentes vagy a München) a korszakrajz-sorozatból kiformálódik a modern emberi psziché gyanakvástörténete. A tengerentúli kémügynökség Keresztapa-igényű - annak szintjét azonban nem minden vonatkozásában teljesítő (lásd: dialógusok) - feldolgozását láthatjuk, amikor is a film főhősét, Edward Wilsont (Damon) a Disznó-öbölbeli amerikai-szovjet intermezzo után azzal a feladattal bízzák meg, hogy mintegy hozza létre a CIA-t, hogy aztán az elképzelt történelmi férfiú mindennapjain át követhessük az eseményeket. Követjük is, 1939 és 1961 között figyeljük, hogyan morzsolódik fel Wilsonban minden, ami kedvesen és esendően emberi - lassan elfogy körülötte a levegő, elkopnak a barátai, tönkremegy a házassága -, egyedül a munkamániája és az elkötelezettsége marad, az élteti.

Ha van elég türelmünk és kitartásunk, figyelmünk az apró részletek iránt, megfog az új De Niro-film. Esetleg sóhajthatunk, miszerint de jó, hogy ennek a világnak vége. Pedig hát nem is.