A középkorú fehéremberek rettenetesen súlytalan problémái, Judd Apatow szerint.
Láttunk már ilyet
A negyven éves kor egyrészt középkorúságunk kezdete, másrészt egyfajta mérce, amikor a társadalom számvetést készít rólunk: elértük-e, amire fiatalabb korunkban vágytunk? Vagyunk-e annyira boldogok, mint reméltük? Igazság szerint, ha az ember őszinte akar lenni magával, mindkét kérdésre "nem" kell legyen a válasz, vagy legalábbis egy olyasfajta ambivalens fejbólintás, amely sok mindent elárul. A 40 és annyi című film a vígjátékíró/rendező/producer Judd Apatow a témát szigorúan személyes álláspontból taglaló dolgozata. És mint Apatow filmjei mostanában, túlságosan hosszú, kidolgozatlan, egyenetlen.
Vagy magát az életet másolja a film? Az életet, amely tele van megvalósítatlan, vagy éppen megvalósíthatatlan tervekkel, valamint sikeres, meg sikertelen, kínszenvedést okozó kapcsolatokkal. Persze utóbbiak esetében jobb, ha az ember a felénél lelécel. Hogy a filmről ne kelljen a felénél kijönnöd, azért van ez a kritika.
[img id=448889 instance=1 align=left img]Üres
Roppant hiányérzet támadt bennem, miután megnéztem. Apatow tehetséges poéníró, és színészeiből nagyszerű alakításokat képes kihozni (a film főszerepeit Paul Rudd és Apatow felesége, Leslie Mann játsszák.) Csakhogy a jelenetek kohéziós ereje a nullával egyenlő, a film egyszerűen nem áll össze: a popkulturális kikacsintgatásnak, irritáló hipszterkedésnek, unalomba fúló trágárságnak és erőltetett melodrámának ez a fárasztó keveréke mindenből egy kicsi, de semmiből sem elég ahhoz, hogy a témáról érdemlegeset, emlékezeteset tudjon mondani.
Rudd és Mann egy olyan házaspárt alakítanak, akik szinte egyszerre lesznek negyven évesek. A negyedik X betöltése mindkettejüknél lelki krízist produkál: Mannál ez leginkább úgy mutatkozik meg, hogy hazudik a koráról, és nem akar az Ann Taylor Loftban vásárolni, ahol gondolom általában középkorú nők szerzik be a ruháikat, vagy mittudomén. Válságát a forgatókönyv ebben a pocsolyamélységben bontja ki.
Apatow a trágárságra alapozó párbeszédei, bár tíz évvel ezelőtt még garantálták a sikert, mára már csak apátiát képesek kiváltani. Ráadásul verbális gusztustalanságai igazodnak a film témájához, ami bennem önkéntelen ellenérzéseket szül. Valahogy nem voltam kíváncsi Annie Mumolo hibásan működő vaginájának leírására vagy Melissa McCarthy mocskos szájmenésére, amikor a fia védelmére kel az iskolaigazgató ellenében. Ezek a jelenetek messze nem annyira viccesek, mint Apatow szeretné. Sokkszerűségüket elvette az idő, max. egy-két fáradt mosolyt képesek előcsalni, ráadásul úgy vannak megrendezve, hogy egyértelmű, nagy részüket helyben improvizálták, ami tovább erősíti az emberben azt az érzetet, hogy a film nagy része csak véletlenszerűen egymásra dobált betétekből áll.
Felejtős
A film még a saját alapkonfliktusaival sem képes értő módon bánni: főhőseink problémáival – az öregedésen kívül, persze – nehéz együtt érezni. Rudd figurája a döglődő lemezkiadó cégével bíbelődik, Mann pedig azt igyekszik kideríteni, hová lett a butikja kasszájából tizenkétezer dollár. A történetben mintha semmi sem számítana igazán: a film figurái az egyik percben még agyonidegelik magukat az egészségükön, pénzen, egzisztenciális jövőjükön, aztán két perc múlva mintha elfújták volna minden bajukat – csak hogy a következő vágás újabb mondvacsinált mizériát szakajtson a nyakukba.
A mellékszereplők mentik meg a 40 és annyit a totális súlytalanságtól: Albert Brooks Rudd apjának szerepében pompás (mi más is lehetne!), és Jason Segel remekül hozza Mann kanos fitneszedzőjét. De... ennyi.
Kinek ajánljuk?
- Apatow rajongóinak.
- Paul Rudd rajongóinak.
- Albert Brooks rajongóinak.
Kinek nem?
- Azoknak, akik már unják az Apatow-féle vígjátékokat.
- Azoknak, akik rettegnek a középkorúságtól.
- Azoknak, akik igazán jó vígjátékot szeretnének látni.
5/10
