TOTAL RECALL

zene: Harry Gregson-Williams
vezényel: Gavin Greenaway
kiadás éve: 2012
kiadó: Madison Gate Records
játékidő: 56:22

A 2012-ben bemutatott "Az emlékmás"-remake kapcsán sokan elpufogtatták már az olyan közhelynek számító szólamokat, mint a "régen minden film jobb volt", illetve a "Hollywood képtelen újat felmutatni", valamint "a feldolgozások csak rosszak lehetnek", én azonban mindig próbálom távol tartani magamtól az efféle gondolatokat, mert alapjában nem értek ezekkel egyet. Jelen esetben viszont képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy a huszadik századi amerikai irodalom egyik jeles alakjának, Philip K. Dicknek 1966-ban megjelent novellájából, a "We Can Remember It for You Wholesale"-ből már forgattak egy filmet. A Paul Verhoeven rendezésében és Arnold Schwarzenegger főszereplésével bemutatott mozi ugyanis a sci-fi műfaj egyik megkerülhetetlen alapköve lett, ráadásul az eltelt két évtized alatt sem vesztett sokat a varázsából. Igaz, a trükkjei elavultak, a filmben ábrázolt jövőbeli technika is megmosolyogtató lett már napjainkra, s a véres akciószcénák sem mutatnak olyan jól, mint húsz éve, amikor még a marsi terminálon összehozott tömegmészárláshoz hasonlatos jelenetek bevett szokásnak számítottak a hollywoodi filmekben, azonban "Az emlékmás"-nak volt egy sajátos légköre és egy rendkívül csavaros sztorija, ami kiemelte a műfajbeli társai közül.

Nehéz eldönteni, hogy megértettem volna-e ezt az új, Len Wiseman rendezte filmet, ha nem láttam volna a régi változatot, mivel a 2012-es verzió nem nagyon traktálja a nézőt magyarázatokkal, igaz, a '90-es mozi sem a túlmagyarázásról híres, de ott pont a ködösítés és a folyamatos kétértelműség miatt működött a történet, és ez bizony az új verzió esetében teljességgel hiányzik. A régi varázsa, vagyis a néző teljes bizonytalanságban tartása a valóságot és a fikciót illetően, az új filmben teljesen elveszett. Verhoeven változatának akár három-négy értelmezése is lehet, addig a 2012-esnek legfeljebb kettő, bár leginkább csak egy. Érezhetően az volt a készítők koncepciója, hogy a néző ne vesszen el a történetben, így a lehetséges magyarázatokat, a sztori többértelműségét kiölték, ez a szándékolt leegyszerűsítés pedig tulajdonképpen a film veszte lett, hiszen így kihagyták belőle azt a pluszt, ami a hasonló üldözős akció-sci-fik fölé emelte egykoron az eredeti verziót.

Ugyanakkor azt is nehéz eldönteni, hogy nagyobbat ütött volna-e a 2012-es film, ha nem láttam volna a régi változatot, hiszen attól függetleníteni nem lehet az újat, bármennyire is szeretné az ember. Azaz ha teljesen újdonságként hatott volna a Wiseman-feldolgozás, akkor lehet, hogy sokkal jobban fogadta volna a közönség, köztük én is. Mindezek fényében elmondható, hogy több szempontból is komoly hendikeppel indult a film annál a nézőnél, akiben élénken él a Verhoeven-verzió. Azonban leszámítva a remake-jelleg és a történet tálalása körüli problémákat, "Az emlékmás" új feldolgozását mégis érdemes megnézni, mivel a látvány majdhogynem kárpótol a korábban fejtegetett hibákért, hiszen mind a film vizuális megjelenése, mind pedig az akciórészek kellően ütősek, apró hibáktól eltekintve néhány, effektre épülő jelenet példás kidolgozottságú. A megemlítendő pozitívumok közé tartozik még, hogy a '90-es verzióhoz képest elhagyták a Marsot, ugyanis a két részre szakadt Föld teóriája napjainkra sokkal hihetőbb vízió, a bolygót átszelő gigantikus közlekedési eszköz pedig igazán értékes eleme is a sztorinak. A főhőst alakító Colin Farrell lényegesen hitelesebb, mint Schwarzenegger volt, ez persze köszönhető annak, hogy új hősünk sokkal jobb színész elődjénél. Viszont színésznő fronton sikerült egy nagy baklövést elkövetni, mivel a két harcos női szerepre Kate Beckinsale-t és Jessica Bielt szerződtették, akik viszont annyira hasonló karakterek, hogy nehéz beléjük látni a rivalizáló amazonokat.

A két évtizeddel korábbi "Az emlékmás" esetében, Jerry Goldsmith révén, egy szinte örökérvényű score is született, tehát az újnak ezen a téren sem volt könnyű dolga túllépni az előző változatot. A zene megírására Harry Gregson-Williams lett felkérve, aki finoman szólva is rapszodikus karriert futott idáig. A komponista életművét egészen fura elektronikus score-ok (Tony Scott-filmek), impozáns, egyedi hangulatú akció- és drámazenék ("Kémjátszma") és varázslatos nagyzenekari művek ("Narnia krónikái"-mozik) jelentik. A szerzőt az utóbbi kategóriába sorolható műveinél nem szokták negatív kritikákkal megtalálni, azonban ha az elektronikus zenei világból táplálkozik egy score-ja, akkor már jó eséllyel záporoznak a negatív jelzők. Többé-kevésbé jelen esetben is ez lenne a helyzet, ha az aláfestést a film nélkül ítélnénk meg, ami viszont kifejezetten hiba lenne, ugyanis a score a képek alatt kimondottan jól működik - már amit hallani lehet belőle, ugyanis a hangeffektek elképesztő dübörgéssel nyomják el Gregson-Williams elképzelését. Valójában néhány jelenet alatt meg sem lehet különböztetni egymástól a zenét és a hangeffektesek produktumát: ilyen például az autós üldözés, melyhez a "Car Chase" című páros track született. E tételek eszeveszett tempója és torzításai önállóan néha idegesítő hallgatnivalók, a filmet viszont jól szolgálják, csakúgy, mint a hasonló "Elevator Chase", melyről szintén a fent említettek mondhatók el.

Ezekre, de az album több tételére is jellemző stílus a dubstep, aminek dübörgő basszusai, szubbasszusai néha igazi erőpróbává avanzsálnak Gregson-Williams tálalásában, és ezek miatt lesz a score egy kissé kaotikus, sőt néhol már egészen fárasztó. Azonban a film rideg, posztapokaliptikus világához kiválóan illik ez a zord elektronikus zene – ennek megalkotásában egyébként ismét a Hybrid nevű formáció volt Gregson-Williams segítségére, a walesi elektronikus csapattal "A tűzben edzett férfi" óta dolgozik alkalomadtán a komponista.

Mivel nem lehetett a teljes score-t pusztán elektronikára építeni, így szimfonikus muzsika is került bele (leginkább vonósok), ezek többsége pedig hozza a tipikus Remote Contol-hangzást, vagyis az osztinátók tömkelegét, amelyek 2012-ben már kifejezetten régimódinak mondhatók, még akkor is, ha jól vegyíti ezeket a zeneszerző az elektronikus hangzásvilággal. Minderre példaként hozható fel a "Customs", a "The Key", a "Saving Melina". Tulajdonképpen ha a nagyzenekarra épülő részek jobbak, progresszívebbek lennének, talán a teljes score is színvonalasabb lenne.

Sajnos Gregson-Wiliams más komponisták muzsikáinak másolását itt sem hanyagolta, (például a "The Tripping Den"-ben és a "Hand Call"-ban a "Tron: Örökség" hangzásvilága bukkan fel), amivel még nem lenne probléma, csak elvárná az ember egy neves zeneszerzőtől, hogy saját ötletei legyenek – az említett két tétel ettől még elég jónak mondható. Sőt, ha már pozitív jelző került szóba, akkor említtessék meg, hogy a score néhány kifejezetten erős trackkel is rendelkezik. Ilyen például a nyitány alatt hallható "The Dream", mely a főhős álmát festi alá (egyébként a film egyik hibája pont ez az álomjelenet, mivel erről nehéz elképzelni, hogy valaki emlékbeültetésre szánja el magát miatta, s míg az eredetiben a Mars iránti vágy indokolta a Recall cég felkeresését, az újban mutatott álom miatt ez teljesen indokolatlan kellene, hogy legyen). A gyors ritmusú "The Fall" is igen élvezetes pontja az albumnak, sőt az ehhez hasonlatos "Rooftop Chase" is, mely a dubstep legjobb képviselője a score-ban. A szimfonikus részek erős példája a "Train to Matthias", persze ez sem nélkülözi az elektronikát, ahogyan a záró két tétel ("The Fall Collapses", "It's Hard to Believe, Isn't It?") sem, melyek tulajdonképpen az album legerősebb részei, mivel ezeknél megtalálta a szerző a kellő egyensúlyt.

Összességében elmondható, hogy egy igen fura score született a 2012-es "Az emlékmás"-hoz. A filmhez való illeszkedése megkérdőjelezhetetlenül optimális, az elektronikus zenei hangzásvilága nagyrészt dicsérendő, majdhogynem újszerű. A szimfonikusokkal és az e téren megalkotott évtizedes sablonokkal viszont majdnem minden pozitívumot sikerült annulálnia a szerzőnek, ráadásul a dubstep elemek ilyen mértékben sokak számára bizonyára taszítóan hatnak. S hiába illik ez a zene szinte hibátlanul a képekhez, mégis a hiányérzet az a gondolat, ami az album sokadszori meghallgatása után motoszkál bennem.