Transformers 4: Egyre szűkebb világ

Nem, ne reménykedjenek: a cím nem utal semmi véglegesre. Senki sem hal ki, sem a stáb, sem a trükkök, sem az emberiség. Olyannyira nem, hogy a Hasbro már jó előre bejelentette, hogy 2017-ben érkezik az ötödik rész, azt persze még nem tudni, hogy megtartják-e a mostani szereplőgárdát: nyilván a kassza csilingelésétől is függ. De ha nem tudnánk ezt, akkor is föltűnik még az egyszeri moziba járónak is, mennyire epizodikus ez az egész, mintha a Família káefté negyvenkilencedik része peregne előttünk, csak fölturbózva és 165 percben.

De hát éppen ez a sikerszéria sajátja: sosincs vége. Még akkor sincs, ha már harmadjára halljuk az autobotok szájából, hogy ez biza, nem az ő harcuk, és Optimus dörmögő búcsúját sem kell nagyon komolyan venni, hiába kérdik tőle könnyes szemmel (és harmadjára), vajon látjuk-e még valaha? Látjuk, hiszen csak az aktuális gonosz ereszti ki a fáradt olaját, a másik, az igazi, a Nagy, a Reinkarnált, Visszahozott, Átfazonírozott szinte beleordítja a fülünkbe, hogy ő itt lesz, amíg a világ és két nap.

Pedig olyan jól indul. Lepusztult régi moziban járunk, még a multiplexes idők előtt, amikor a varázslat még egy-egy színész tekintetében játszódott le, és el is hangzik, hogy hát az a sok folytatás, meg remake, az tette tönkre ezt a régi világot. Itt kacsint velünk össze utoljára Michael Bay, bár van, aki szerint a Transformers-széria igazából már a második rész óta nem más, mint puszta önirónia. (Kivéve a kamaszokat, akik még nem a képek között néznek/olvasnak.) De tényleg hol is van már az első rész frivol könnyedsége, arányérzéke és gördülékenysége.

A folytatások hibája ugyanaz: egyre hamarabb lépik át azt a pontot, ahonnan még az egészet komolyan lehet venni. És hát a téteket sem lehet a végtelenségig emelni. Az előző részben már a Hold túloldalát is bevonták a történetbe, most pedig kapunk egy dinós vonalat is (nemhiába fedezhetjük fel a stáblistán a Jurassic parkos Steven Spielberget), már az is könnyen lehet, hogy az Úristen is csak egy alakváltó robot odafönt az égben. És jön számtalan autobotklón, hogy legyen töménytelen ok a robbanásra és effektre.

Mert e tekintetben tényleg nem lehet okunk panaszra, Hollywood apait-anyait belepasszíroz a filmbe, újfent megmutatja, mit tud a boszorkánygyár, mire képes a trükkuniverzum. És tényleg tátva maradhat bárkinek a szája, ha épp erre van szüksége. Az jót tett a félig-meddig újrakezdésnek, hogy lecserélték az elfáradt stábot. Egyre gyengébb volt Shia LaBeouf és John Turturro is, bár a „széplány” figurája cseppet sem változott: éppolyan jellegtelen a karaktere, amilyen tetszetősek az idomai.

Az örök fiatal Mark Wahlberg (lehet, hogy ő meg egy biobot?) teszi a dolgát, bár alig akad olyan pillanat a filmben, amikor zseniális feltalálóként, robotokat építő mérnökként hiteles volna. Sokkal inkább az aprításban jár élen, miközben felmondja az összes sablonszöveget, amit valaha ráhúztak az apa-lány viszonyára. De tényleg magára vessen az, aki jól megírt párbeszédekért menne el egy robotos-inváziós akciófilmre.

És még mindig ez a legjobb. Már ha összehasonlítjuk Guillermo del Toro Tűzgyűrűjével, mert itt még tényleg van humor, némi lazaság, és még el is tud vánszorogni valahogy az a három óra, ha idejében felfedezzük magunkban a világra rácsodálkozó kamaszt, aki meg akarja menteni a földet, megcsókolni a jó csajt, és lőni akar mindenre, ami gépzsírtól fénylik és mozog. Ennél komplexebb üzenet pedig tényleg istenkáromlás lenne. Legalábbis ebben az egyre szűkebb, ám még mindig tetszetős univerzumban.