Andy Warhol óta tudjuk, hogy 15 perc hírnév mindenkinek jár, s talán éppen erre építenek a kereskedelmi televíziózást forradalmasító reality show-k is, hiszen azokba boldog-boldogtalan jelentkezhet és jelentkezik is. A trükk az, hogy minél jelentéktelenebb valaki, annál nagyobb esélye van arra, hogy azt a bizonyos negyedórás "pünkösdi királyságot" éppen ő kapja majd meg.
A figyelő szemek
Bár a legtöbben Orwell 1984 című híres utópiájához, vagy éppen Warhol fent idézett aranyköpéséhez kapcsolják a valóságshowk megjelenését, messze nem a hírhedt "figyelő szemekkel" operáló Big Brother volt a médiatörténelem első reality showja. Valójában egészen 1973-ig kell visszakapcsolnunk képzeletbeli időgép-televíziókészülékünkön, mikor is fél Amerikát ledöbbentette egy addig sohasem látott műsor, mely egy amerikai család hétköznapi problémáit tárta a nyilvánosság elé, addig sohasem tapasztalt nyílt őszinteséggel. Az eseménynek nemrégiben a Cinema Vérité című film állított emléket. A 12 részt megélt show az ember természetes tulajdonságát, a kíváncsiságot használta ki, ami minden betegesség nélkül, minden emberben megvan, aki életében legalább egyszer megleste már a szomszédját a konyhafüggöny mögül, hogy vajon mi a jó büdös francot ügyködik az ilyenkor, késő vasárnap délután. Az Egy amerikai családban hétköznapi emberek szembesültek hétköznapi problémákkal, melyekkel éppen úgy nem tudtak mit kezdeni, mint az a néhány tízmillió amerikai, akik nézték őket. Sok időnek kellett azonban még eltelni, hogy a ma ismert, és "jobb körökben" természetesen lefitymált valóságshowk, a hagyományos, kukucskálós Big Brother, valamint annak különféle klónjai, a picit másféle túlélő-, főző-, házasuló- és ki tudja még milyen showk elöntsék a kereskedelmi televíziók képernyőit – és százmilliókat szegezzenek a készülékek elé, egyben ugyanennyi emberben felkeltve a vágyat, hogy "ezt ő is meg tudná csinálni".
[img id=373234 instance=1 align=left img]Benne leszek a tévében
Luciano (Aniello Arena), a tisztes, háromgyerekes nápolyi halárus azonban fittyet hány a világhírnévre, magasról tesz a tévéshowkra, ő pontosan kiszolgálja vevőit, elviccelődik velük, hogy aztán az így kimaradó bevételt esténként apró stiklikkel pótolgassa ki. Megnézi a nők fenekét, olykor még füttyent is utánuk, néha bedob egy caffé correctót a sarki kávézóban, nyilván még meccsre is jár, egyszóval él, mint minden rendes olasz férfi. Egy vasárnap délutáni családi plázázás alkalmával azonban gyermekei belökik egy Big Brother-válogatásra, ahol a sztárvendég az a helyi érdekű celeb, aki néhány hete véletlenül éppen unokaöccse esküvőjén haknizott. Luciano a "régi ismeretségre" hivatkozva protekciót kér tőle és a nem elég erélyes lerázást támogatásnak híve felad mindent és teljes erővel készül a nagy szereplésre, amivel óriási családi zűrzavart okoz.
Neorealista revival, egyben pontos médiaszociológiai látlelet
Matteo Garrone nagyon ismeri Nápolyt és környékét, tudjuk ezt már Gomorra című, igen bátor "maffiaelméleti bravúrdarabjából" is. De jól ismeri az embereket is, hiszen pontos rajzát adja a rivaldafénybe vágyó, oda saját ügyessége folytán be is kerülő kisembernek Reality című, Cannesban a Zsűri Nagydíjával kitüntetett filmjében. Ismeri a média természetét is – sőt, ki is neveti, saját magával, az odavágyó kisemberrel egyetemben az egzakt, hiteles környezet- és társadalomrajzzal párosuló, kritikus hangvételű és végül pikírt végeredményre jutó médiaszociológiai parabolában. Szinte a filmtörténelmi jelentőségű neorealisták óta nem láttunk ilyen tűpontos társadalomrajzot olasz filmben, az akkori, jobbára komor és kritikus hangnem itt azért tárgyilagos, néhol kissé gunyoros "derűvé" szelídül, hiszen részben eltelt azóta hatvanvalahány év, és Olaszország sem az a csóró vidék ma már, mint ami akkor volt (minden mai probléma ellenére). A temperamentum azonban mit sem változott, ma is érvényes az a vicc, miszerint csak úgy tudsz elnémítani egy olaszt, ha lekötözöd a karjait. Olaszul tanulóknak már csak a jellegzetes nápolyi dialektus miatt is kötelező a film megtekintése, számukra minden más csak hab a tortán. Garrone amúgy nem nagyon erőlködik azzal, hogy valami eredendően új, eddig soha nem hallott-látott kritikáját adja a reality show műfajának, de még csak az amúgy igen sajátos hangvételű olasz kereskedelmi médiának se, amit mond minderről, azt tudjuk jól. A film mindezektől függetlenül működik, éppen a hiteles háttérábrázolás, a jellemző karakterek és a nagyszerű kisember filmtörténeti toposzának újrafelfedezése miatt. Minden tudálékosan hozzávarrt mellékes tartalma ellenére a film kifejezetten bájos és szórakoztató. Igazi, valódi emberekről szól igazi, valódi embereknek. Ez a Reality, vagyis inkább: Questa è la realtà.
Kinek ajánljuk?
- Valóságshow-nézőknek és –ellenzőknek.
- Olaszul tanulóknak.
- Nápoly ismerőinek és az igazi Nápolyra kíváncsiaknak.
Kinek nem?
- Sznoboknak, akik már a valóságshow említésére is bősz Kierkegaard-olvasásba kezdenek.
- Akiknek nincs tévéjük, mert nem akarnak.
- Akik nem szeretik a kiabálós, handabandázós olasz filmeket.
8/10
