Bereményi Géza a külső és a belső sikerről, egy asszimiláns zsidó nő és egy antiszemita férfi közös történetéről, az angolszász orientációról, a szellemi zsibbadtság koráról és a korrekt úrifiúk példájáról adott interjút a Kommentárnak. Ebből a beszélgetésből közlünk egy részletet.
Az életművében talán egyedül az Eldorádó volt ennyire „valóságalapú”: „…minden egyes esemény, jelenet megtörtént már a valóságban. (…) A történet igaz, a szereplők élnek vagy éltek egykor, a családom tagjai voltak. Én vagyok a Gyerek, ez ne legyen titok” – írta akkor. Most viszont kerüli, hogy arról beszéljen, melyik alaknak ki volt a modellje.
Igen, mert nem akarok hiábavaló vitákba keveredni a még élő szereplőkkel vagy az elhunytak leszármazottaival.
Attól fél, úgy jár, mint Ottlik, akinek egykori diáktársai szemére hányták, hogy ez vagy az a részlet nem pontosan úgy volt, mint az Iskola a határonban?
Pontosan, és az egykori szemtanúknak a maguk szempontjából lehet, hogy igazuk is volt-van. De egy regényen nem lehet számon kérni azt, amit egy visszaemlékezés esetében igen. Én írtam egy variánst; megírtam azt a verziót, ami az én olvasatomban a Doxa nevű figura megfejtését jelenti, de a kultuszoknak mindig jobban használnak a megoldatlan történetek. Én pedig senkivel nem akarok harcolni azért, mert úgy érzi, hogy „elvettem” a témáját, vagy „meghamisítottam” a kultusz alapját képező személyt.
Ugyanakkor a regény bemutatóján kivetítettek egy fotót, amin ön üldögél Gémes János „Dixi”-vel, aki a 60-as évektől kezdve a pesti underground emblematikus alakja, flaszterköltője volt. Ez a kép az Antoine és Désiré című Cseh Tamás-lemez borítóján jelent meg, ’78-ban, és mikor meglátta, annyit mondott, hogy „ekkor már mi testvéreknek számítottunk”.
Doxa figurája azért lépett a regény főszereplői közé, mert egy felnagyított életmotívumot, egy saját rögeszmét kapcsoltam hozzá – azzal, hogy a szülei felől próbáltam megfejteni a személyiségét. Az anyja és az apja gyűlöletszerelme felől, azon a történeten keresztül, amit ő nem is ismert. De a regényalakot meg kellett teremtenem, Doxa mondatait rendesen meg kellett írni; nem tudtam rekonstruálni a „szövegét”.
Amikor kitalálta Désirét – akit a Cseh Tamás-lemez borítóján Dixi személyesített meg –, be tudott építeni valamit a figurába az ő személyiségéből?
Nem, eszembe se jutott. Désirét már a Cseh Tamással írt első dalunkban, Az ócska cipőben szerepeltettem, a szóban forgó album viszont csak nyolc évvel később jelent meg. Vető János találta ki a lemezborítót, ő csinálta a fényképeket, és a szerepeket is ő osztotta ki; én csak a két főszereplőn látható kalapokat kölcsönöztem a fotózáshoz, tehát legfeljebb „kellékes” vagy „jelmeztáros” voltam ebben a munkában. Az Antoine és Désiré-mondakör ihletője a fehér bohóc és a piros bohóc archetípusa volt, így később a nagylemez is bohóctréfák sorozatából állt össze. A piros bohóc Désiré: a kis szájtáti, csetlő-botló, ügyetlen gyerek, a fehér pedig Antoine: az August-bohóc, a sikeres, a színházigazgató, a felnőtt. Gyémántgombokkal, ahogy a gyerek látja a felnőttet, aki nagyon szép és okos; aki nagyképűen mindent tud. Fölvilágosítja Désirét, a hóna alá nyúl, állást akar szerezni neki. Ez egy pár volt, a pár ősképéből vezettem le az egész viszonyrendszert, Désiré alakjának semmi köze nem volt Dixihez. Ő egyszerűen az arcát adta ehhez a figurához a fotókon. Dixivel közös társaságba, egy „törzsbe” tartoztunk, ugyanakkor mi ketten mindvégig külön rovat voltunk egymásnak. Bírtam, hogy megkülönböztet a többiektől, és bírtam, hogy átlát rajtam. Engem ezzel kábított el. De önmagában a személyisége, mint téma – pláne úgy, mint egy kultusz tárgya –, nem foglalkoztatott. Az eredettörténete annál inkább.
A névkezelése ugyanakkor azt a képet erősíti, hogy kulcsregénnyel állunk szemben. Doxa, Felvinczy, Pasztelkó – könnyű beazonosítani, hogy ki kinek az alteregója.
Más szereplők meg más módon nyerték el a nevüket: Ajvázét például a felmenői örmény családnevéből képeztem.
Régebben inkább a „névátruházás” eszközével élt: tudható, hogy a Vetró eredetileg a saját vezetékneve volt, Fáskertinek az édesanyja főnökét hívták, a Megáll az időben szereplő Vilmon nevét pedig – ha jól gondolom – első kötete felelős szerkesztőjétől kölcsönözte.
Valóban, ráadásul a Megáll az idő témáját először novellákban írtam meg, és Vilmon figuráját ott még Körmendinek hívták. A Magvető Kiadó lektora, Vilmon Gyula valódi alakját viszont most, a Vadnai Bébiben örökítettem meg először.
Egyúttal megírta saját irodalmi indulásának közegét is: azt a társaságot, melynek tagjai elhatározták, hogy a korabeli viszonyok közt nem publikálnak, mert azzal sérülne a függetlenségük. „Persze, később engedtünk ebből az intranzigenciából, elsősorban, bevallom, én” – nyilatkozta arról az időszakról, mikor aztán útjaik szétváltak. Nem tartották megalkuvónak a barátai, akik „benne maradtak a régiben”?
Az biztos, hogy volt velük szemben lelkifurdalásom. Ahogy az Ács Mari című dalunkban is van, amelynek a szövegéből most idézett. Tudja egyébként, mi az a rejtett összefüggés, ami a lelkifurdalásomat összeköti ezzel a dallal?
Nem.
Az, hogy a Dixi feleségéről írtam. Valóban úgy történt, ahogy a dalban van: megláttam a villamoson, és megijedtem tőle. Senkinek nem mondtam, hogy ez a dal róla szól, de a Dixi felismerte: összefutottunk az utcán, és csak annyit kérdezett: „Bolond, halott?” Én meg mondtam neki, hogy „Legvégső villamosok, szétviszik, őrült, menjen, nincs miért szégyenkeznem.”
Akkor ebbe beletrafáltam.
Persze, mert az egész kiterjedt történet olyan, mint egy háló. Mindenhol beletrafál, mert minden ponton egy egész hálórendszert mozdít meg. Csak egy példa: az ismeretségünk elején gyanútlanul rámozdultam Dixi későbbi feleségére. Kezdetben nem tudtam, hogy együtt vannak, és Dixi rájött, hogy azért tetszik nekem a nő, mert hasonlít az anyjára. Na, most jön a rejtett összefüggés: egy régi ismerősöm Berlinben kapcsolatba került Kertész Imrével, akiről tudta, hogy annak idején jól ismerte a Vadnai Bébi címszereplőjét. Úgyhogy elújságolta neki, hogy Bereményi írt egy regényt az asszonyról. Mire Kertész csak annyit mondott: „Hát az egy bolond nő volt! Nagyon szép nő volt, gyönyörű nő volt, de bolond volt!” Nagyon hosszú gyökerei vannak ennek a történetnek; a 40-es és a 70-es évek összetükröztetése mutatta meg számomra is, hogy valami összefüggő egészben vagyunk benne.
Somogyi Marcell
A teljes interjú a Kommentár 2014/1. számában olvasható.
