Úgyis rákapnak a felszínes popkultúrára

Mutáns nindzsateknőcök 2014-ben, a robotzúzó Michael Bay vigyázó produceri szemei alatt? A végeredmény pontosan olyan, amilyennek ez alapján elképzeljük. Na jó, annál egy picit rosszabb. Egy Megan Foxnyival.

A Tini nindzsa teknőcök alapvetően hülyeség. Annak is indult (Kevin Eastman és Peter Laird viccből, a népszerű kortárs képregények paródiájaként jelentette meg az első képregényfüzetet), és későbbi alakváltozataiban is lépten-nyomon reflektál arra, milyen képtelenség nuncsakuzó és pizzát zabáló, mutálódott teknősökről filmet nézni. A 80-as évek óta két sikeres rajzfilmsorozatot, egy élőszereplős filmtrilógiát és egy CGI-animációs filmet – meg számtalan videójátékot és akciójátékfigurát – megélt franchise pont a vállalt és végletekig vitt infantilizmusa miatt tudott talpon maradni. A süvölvény nindzsateknősök az agyatlan szórakoztatás büszke porondmesterei, az ezúttal producerként bedolgozó Michael Bay pedig ezt szem előtt tartva csalogatta vissza őket a moziba.

April O’Neil még mindig feltörekvő New York-i híradós, aki nem éri be a könnyed szuflésztorikkal(!), hanem valami nagyra, komolyra vágyik. A várost terrorizáló bűnszervezet, a Talpas Klán nyomába ered, és úgy véli, a velük szembeszegülő igazságosztók valójában az első blikkre Hulk és Shrek szerelemgyerekeinek tűnő izomteknősök. A környezete szerint súlyos tévképzetektől gyötört riporternőnek segítségére van rejtegetett halálvágya, melytől hajtva gyerekkorában tűzvészből, most pedig egy aluljáróbeli rablótámadásból próbálja kimenteni az áldozatokat. Magánakciója során találkozik a pubertáskorú teknősökkel és a harcművészetet egy képeskönyv átlapozásával megtanuló Szecska mesterrel, a bölcsen beszélő óriáspatkánnyal. A sárga kabátos riporterhölgy és mutálódott állatbarátai aztán szövetkeznek, hogy megállítsák a két lábon járó svájcibicskává fejlesztett Zúzót, aki a kortárs terrorista praktikák nagykönyve alapján igyekszik kiirtani New York City lakosságát.

A film (és Hollywood) már a felütésben megideologizálja saját ostobaságát (semmi gond a szórakoztató marháskodással) és főszereplő-választását (jó dolog is „fincsi csajokat” nézegetni a tévében) a híradósok közti párbeszédben. Megan Fox, az első két Transformers női szereplője olyan, mint a CGI-jal programozott teknősök: bámulnivaló, miközben fenekét és kifejezéstelenre plasztikázott babaarcát villantgatja. Míg a címszereplők – és főként a leggyerekesebb teknős, Michelangelo – kétpercenként leszögezik, mennyire jól néz ki ez a csaj, addig April folyton csak kamerázza őket, mondván, ő még ilyet nem látott. Pedig 2007-ben láthatott volna, akkor készült már egy egészestés TMNT-animációs film számítógépes technikával, de azóta nemcsak Fox, hanem a nindzsák is alapos ráncfelvarrást kaptak. Az immár nagyra nőtt és kigyúrtra pixelezett teknősök golyóálló izommonstrumok lettek, akik tökéletesen simulnak a manapság túlhajszolt szuperhős-vonulatba.

A bedobott referenciák (Batman, Superman és társaik) is erre játszanak rá, merthogy a Tini nindzsák minden aktuálisan hájpolt filmtrendet meg akarnak lovagolni, ami négy teknősfenékkel ugye könnyebben megy. A technikazseni Donatello a számtech-humort, a raprajongó Michelangelo a „felszíni, felszínes popkultúrára” (idézet a bölcs Szecska mestertől) kikacsintó gegeket, Raffaello és Leonardo, hát, ők meg leginkább a muszklikat hozzák. A film humora a mai divathoz szabottan erősen önparodisztikus, idézőjelbe teszi a családi összetart(oz)ásról szóló tanulságot és a szentimentálisabb monológokat is, de azért korántsem olyan radikálisan, ahogy a 22 Jump Street röhögött az akciófilmek heroikus pózain és a hollywoodi filmek ötlettelenségén. Emellé felsorakoznak a már emlegetett, Losttól X-Menig terjedő utalások, amelyek az 1990-es teknősfilmben még újszerűnek hathattak (igaz, akkoriban James Cagney-utánzásokkal és Érik a gyümölcs-intertextekkel poénkodtak), de Hollywood lassan másfél évtizede nem tud továbblépni ezen a humorfajtán, és egy-két kivételtől tekintve fáradtnak tűnik az egész próbálkozás.

A karakterfejlődésre jutó időt megnyirbáló akciókényszer is csak lestrapált, egyenüldözéseket eredményez: mint a legtöbb blockbusterben (és főleg Michael Bay filmjeiben), a látvány itt is a pusztítás látványára korlátozódik, vizuális stílusnak nyoma sincs. Az akcióhajszák a túlpörgetett vágástechnika és a rángatott kézikamerázás áldozatául esnek, bár egy pofás üldözésjelenet – tízpercesnek tűnő lesiklás egy havas hegyoldalon – tényleg frappánsra sikeredett (a filmet rendezte: a Csata: Los Angeles és A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet direktora). Az egyetlen, ami maradéktalanul működik, az a teknősök közti dinamika és az infantilis kamaszhumor, ami csodával határos módon csupán egy darab fingós viccet durrant el.

A nosztalgiafaktort kiaknázatlanul hagyják (egy-két cowabunga azért elhangzik), pedig ugyanazt a sztorit mesélik el, mint az első rajzfilmsorozat/élőszereplős játékfilm. Talán már a szigorúan 12 év alatti célközönségnek is elege lehet abból, hogy a franchise-ok házon belül is pofátlanul ismétlik magukat, és újra meg újra ugyanazokat az (eredet)történeteket mondják fel. Habár a tininindzsák esetében is halomban állnak a három évtized során összeírt sztorik, a meglepően jó Mission: Impossible – Fantom protokollt összerakó írók most is nulláról kezdik az egészet. Amíg azonban az emberek kifizetik a mozijegy árát a Tini nindzsa teknőcökhöz hasonló, felesleges és még blockbuster-szinten is rossz filmekért (a 120 milliós gyártási költség dupláját kereste meg két hét alatt), addig sosem lesz vége ennek a lohasztó ismétlődésnek. Illúzióink ne is nagyon legyenek: a teknősöket most is egy komplett trilógiára licenszelték.