Mundruczó Kornél határátlépőként való emlegetésének oka egyrészt sokszínűsége: színházi rendező, filmrendező, forgatókönyvíró és színész egy személyben. Másrészt a művészi ágak összefonására tett kísérlete: vagyis a színházi előadások filmformanyelvi újrafogalmazása; végül a színházi élet és a valódi élet (tehát a mi életünk) választóvonalának semmibevétele. A Szelíd teremtésben egy újabb határátlépéssel szembesülhetünk, immáron az alkotó és alkotás viszonyának problematikája kapcsán.
Ez a történet valamikor az mitikus időben kezdődött, aztán lett egy hivatkozási pont: 1817, Mary Shelley Frankenstein, vagy a modern Prométheusz című regényének megszületése. 2007. október 15-én, közel kétszáz évvel később a Bárka színházban bemutatták Mundruczó Kornél Franfenstein-terv című színdarabját, melyet alcímébe zárva visz tovább a 2010-es film, a Szelíd teremtés. S mire a magyar közönséghez elér, már számtalanszor hallhattuk a címet ? leginkább neves külföldi fesztiválok kapcsán.
Önreflexió és expozíció
Első jelenet: a rendező telefonál. A film rendezőjéről van szó, aki a filmet rendezte, melyben eljátssza a rendező szerepét. A rendezésről beszél, az alkotás szülési fájdalmairól, az arc hiányáról, melybe egy sors foglaltatik, s melynek érzései vannak, melyet szeretni lehet. Majd a rendező interjút ad, mely egy Mundruczó-interjúnak is elmenne, csak a nevek nem stimmelnek. Erősen felvállalt önazonosság, vagyis a rendező saját életének bevonása a játéktérbe. Színházi rendezései során a nézőket vonta be, most ő lépett a porondra, ráadásul egyenesen a reflektorfénybe. Fellini megmutatta, hogy az alkotói válság miként hatalmasodik remekművé (8és fél), csakhogy ő felkérte Mastroianit, hogy asszisztáljon ehhez, ezzel szemben Mundruczó sajátmagát helyezte bele a filmtérbe. Így aztán az alkotói érzéseket dokumentáló film és az alkotó elhatárolódása lehetetlenné válik. Ám az élet és a műalkotás mégsem ugyanaz. De hogy meddig tart a dokumentáció és hol kezdődik a fikció, senki nem tudja, de talán senki nem is meri tudni. Miközben ezen merengünk, a vásznon a fél város elhalad mellettünk. A beszélgetés és az interjú egy kocsiban zajlik: ez még csak az utazás, a rendező rohan a színtér felé.
Véres cselekmény
A rendező szereplőt keres. A casting kegyetlen és keserű percei egy sokemeletes, kihalt bérházban zajlanak. A rendező az alkotásához keresi az alanyt, de egyedül a saját teremtménye, a fia az, aki tetszik neki a felvételen. Csakhogy a fiú nyersanyag, nem tanult meg szeretni, nem tanították meg neki. Öl és utána értetlenül, bűntelenül áll a színtéren. A romos bérház bizarr kamaradrámája kezdődik teremtmények és teremtők között. A múlt bűnei mondatfoszlányokként úsznak a térben, a halál pedig váratlanul lecsap erőszakos karmaival. Sok év hiányát nem lehet pótolni, csak következményeit elszenvedni, s megpróbálni megint érezni, megint szeretni.
Hófehér epilógus
Az epilógus során újra elhagyjuk a színteret, a rendező megint kocsiba száll, de most már nem egyedül. Viszi a teremtményt, viszi magával. Elindulnak valamerre, de nem érkeznek sehova. A végkifejlet az egymásra találás csonka, az értelmetlen halál és a mindent elborító és megbocsátó hófehérség elnagyolt egyvelege. Csakhogy a kemény cselekménnyel és a mélyen borzongató gondolatokkal nincs arányban a fehérbe úszó végkifejlet.
