Vak vezet világtalant

A Hughes-testvérek értelmetlen poszt-apokaliptikus akciófilmje szégyentelen lopkodás végeredménye. Denzel Washington jócskán alulmotivált odüsszeiáját az erős vizualitás és az erőltetett atmoszférateremtés sem tudja kihúzni a vallásos mocsár didaktikus csávájából.

Albert és Allen Hughes ígéretes karrier-katapultálását látva Spike Lee neve az első, ami eszembe ötlött. A fivérek Veszélyes elemek (1993) és Halott pénz (1995) című opusai szociológiai érzékenységgel átitatott bűnügyi drámák voltak, melyek az afro-amerikai ifjúság égető problémáiról regéltek. Előbbi kortárs környezetbe helyezett cselekményével mutatta be egy család életén keresztül a gettóélet nehézségeit, illetve a drogdílerkedés, és amúgy a kábítószer pusztító hatását, míg utóbbi a 60-as évek kaotikus közhangulatáról és az afro-amerikai fiatalok vietnami szerepvállalásáról rántotta le a leplet. Hat évnek kellett eltelnie, hogy Hughes-ékat könnyedebb súlycsoportba lehessen és kelljen sorolni: A pokolból című Hasfelmetsző Jack-képregényadaptációjukban már keresve sem találhattuk a morális paletta tőlük addig megszokott szivárványszíneit, helyette hibátlanul felelevenített viktoriánus kori atmoszférával és véres árnyékokba áztatott kompozíciókkal kellett beérnünk, miközben szépen lassan búcsút inthettünk a testvérek valaha volt, komplexebb filmjeinek ? a látványorientáltság szépen lassan maga alá temette a történetet.

Kilenc évet kellett várnunk a kiábrándító eredményhirdetésre: az Éli könyve látványosnak szánt poszt-apokaliptikus víziója napfényben úszó, ám üres vászon csupán, az artisztikus beállítások és színösszeállítások felhányása még jobban kiemeli a koherens sztori teljes hiányát. Adott a szűkszavú utazó (Washington), aki összeszorított fogakkal szeli át a kietlen pusztát. Nyugatra megy, hogy miért, fogalmunk sincs róla. Kisváros szegélyezi útját, ahova csupán azért kénytelen betérni, mert iPodjából (!) kifogyott az elem. Itt összetűzésbe keveredik a helyi kiskirállyal, Carnegie-vel (Gary Oldman ripacsabb, mint valaha), akinek mindössze egyetlen könyvre fáj a foga, méghozzá mindenáron. Hogy-hogy nem, ez a könyv, a világ utolsó Bibliája, éppen a szótlan vándor birtokában van, aki viszont bármire képes, hogy megvédje azt. Bármire. És mindenre.

A Hughes-fivérek már-már pofátlan módon lopkodták össze az Éli könyvében feltűnő motívumokat és jeleneteket, melyek előképéül ismert westernek és szintén világméretű apokalipszisek után játszódó filmek szolgáltak. Nem kis fintorral az arcunkon konstatálhatjuk A testőr (és az Egy maréknyi dollárért), A fiú és a kutyája, a Waterworld, A postás, Az ember gyermeke és a Mad Max-, illetve a Deadwood-széria szégyentelen újrahasznosítását, miközben az író-rendező testvérpáros saját és "eredetinek" mondható ötletei a vallás tömegpszichózissal felérő hatásáról és világuralmi-manipulációs potenciáljáról csupán harmatgyenge közhelyek puffogtatásában törnek felszínre. Washington szófukar és jócskán alulmotivált hősével nehéz azonosulnunk, elvégre semmit sem tudunk róla és missziójáról, alakját így nem a misztérium jótékony aurája, hanem az értetlenkedés köde veszi körül. Harminc éve gyalogol Forrest Gump módjára, és ha már eddig eljött, miért is ne menne tovább? Nem tudja, hova tart és nem tudja, miért. Hangok vezérlik, de amikor a Mila Kunis (Max Payne) által alakított pehelysúlyú sidekick, Solara megkérdezi, miért is követi a hangokat, maga a vándor sem tud értelmes választ adni. Ezek után még az "Elfáradtam, azt hiszem, hazamegyek." mondat sem hangzott volna meglepően a szájából...

Kétségtelen tény, hogy az Éli könyve fel tud mutatni egy-két szépen kivitelezett akciójelenetet (a rozoga háznál zajló lövöldözés - még ha digitálisan megtámogatott - hosszú beállítása mindenképpen figyelemreméltó megoldás), ám az epizodikusság és a hirtelen kirobbanó, többé-kevésbé szépen koreografált vérengzések ilyetén váltakozása egyenetlenné teszi a film tempóját és szerkezetét. A sok, stilizált és teljességgel funkciótlan lassítással megtámogatott sivatagi sétafikát és/vagy mészárlást követő csendek és megnyugvások korántsem azt a feladatot töltik be, mint amit a tavalyi év másik nagy poszt-apokaliptikus boogie-woogie-jában, a Cormac McCarthy regényéből John Hillcoat (Az ajánlat) által filmmé formált Az útban (The Road) láthattunk. Abban a csendek a kilátástalanság és a magára utaltság érzetének szolgálatában voltak, az Éli könyvében ugyanez lenne a teendőjük, ám csupán megakasztják az akciófilmek előrerohanó elbeszélését. Ezek az epizódok cselekmény- és karakterárnyaló szerepüket nem töltik be, mindössze unalmas és didaktikus közjátékként ékelődnek két golyózápor és végtag-amputálás közé.

És amikor már azt hittük, hogy mindent láttunk, a végső, teljességgel logikátlan és nevetségesen pátoszos fordulat beviszi a kegyelemdöfést. Washington Messiás-figurája Mennybe megy, így Kunis viheti tovább az értelmetlenség hagyatékát, Oldman pedig ismét úgy jár pórul, mint Az ötödik elemben: karnyújtásnyira volt a céltól, a céltól, amit még a hősünk sem tudott értelmesen megfogalmazni. Akkor meg miért is volt ez a nagy hajcihő?