Védőfelszerelés kötelező!

E romlott világunk bűzös allegóriája a vásznon már nem ugyanaz.

"Meleg ruha szükséges." Olvashattuk A Nibelung?lakópark előadására invitáló kiadványokon, melynek eredeti formájában a Budavári Sziklakórház, majd az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet elhagyott folyosórendszere adott otthont. Ugyanakkor ildomosabb lett volna ekként fogalmazni: "Ejtőernyő, légzsák, bárminemű védőeszköz szükségeltetik, mely megóvhat a sérülésektől, mikor is kispolgári, szemellenzős álnyugalmunkból páros lábbal taszajtanak ki."

Mundruczó Kornéltól megszokhattuk, hogy a lélekápolás sem filmjeire (Afta, Nincsen nekem vágyam semmi, Szép napok, Johanna), sem színházi rendezéseire (A jég, Frankenstein-terv, Caligula) nem jellemző. A magyar valóságot, az élet árnyoldalait kíméletlenül feltáró, a lélek gennyes titkait rejtő zsilipeket minduntalan felfeszítő alkotásainak köszönhetően számtalan rajongót, és éppen annyi fejcsóváló értetlenkedőt tudhat magáénak. A fesztiváldíjak mégis arra engednek következtetni, hogy az effajta sokkterápiának is elvitathatatlan helye van a művészetek panteonjában.

A Nibelung-lakóparkot - Térey János írását adaptáló előadást - 2008-ig játszották a megboldogult Krétakör társulat előadásában, igen nagy sikerrel. A teljes mű Richard Wagner, A Nibelung gyűrűje című zenedráma-tetralógiájának negyedik részét, Az istenek alkonyát dolgozza fel. Térey kapitalista világunk elfajzott, lezüllött élvhajhászó figurái s a germán mitológia fő alakjai között vont párhuzamot. A film kedvéért közel négy órából 120 percre zanzásított előadás viszont nem csak időbeli kiterjedését illetően csorbult.

A hatás is elveszett azon az úton, ahogy a darab felkúszott a mozivászonra. Tucatnyi "színházlátogatóval" az oldalunkon, valahol egy elhagyatott pincében, ahol cserzetté tette a falak bőrét a doh, az SS tisztként őrjöngő Tilo Werner vezetésével sokkal inkább meg lehetett rettenni vagy rendülni attól, amit Mundruczó elénk álmodott. A fojtogató, hideg-nedves levegőt szívva, a málló vakolatot kapargatva határozottabban hihetőbb volt Nagy Zsolt mint Siegfried, a mindent uraló gyűrű birtokosa, vagy Rába Roland mint Hagen, aki ármánykodva a gyűrű megszerzésére tört a hol narrátorként, hol lelkes titkárnőként megjelenő Láng Annamária (Gerda) segítségével. A vásznon kivételes hangsúlyt kapott a szexualitás, hála a kesze-kusza szerelmi szálaknak, szinte minden szereplő aktusba keveredik, mindez viszont csak stilizálva jelenik meg. Dolgozzon meg a néző is a hatásért, használja fantáziáját, ne üljön nyugalomban a bársonyszékében!

A film nagy részében tehát ruhában, hanggal és mozgással aktust imitáló, vonagló szereplőket látunk. Egyedül Sárosdi Lilla (Guthrunde) pólója lebben a kelleténél feljebb, mikor Péterfy Borival (Brünhilde) megismerkedik. Utóbbi szereplőnk, a nyájasan polgárias Gyabronka Józseffel való légyottján túllépve, a leszbikus kapcsolatot követően kíván visszatérni kiindulópontjához, Siegfriedhez. Balszerencséjére azonban a terrortörpe, Hagen jut csupán neki. A mozivásznon torzzá tesz minden arcot a neonok kegyetlen fénye, de míg az előadás alatt volt lehetőség félrenézni, levegőhöz jutni, s pillanatnyi enyhet jelentett egy zavarában elmosolyodó néző, addig a moziban erre nincs mód. A kamera kíméletlen közelikkel rögzíti a Tóth Orsit anális örömökben részesítő Somody Kálmánt, a Frei szerepében gyors nemcserén átesett Csákányi Esztert megfojtó Rába Rolandot. Mégsem sokkol, mégsem mozdít ki annyira, mint a lerongyolt kórházi ágyak, amiknek puszta érintésétől is libabőrös volt mindenki, s "mennyboltig lendíttetett és poklokig aláztatott". A vásznon Tilo Werner SS tisztből pszichiáterré szelídül, az egymást lökdöső, hús-vér nézők helyét, a mi helyünket, pedig révetegen bámuló kirakatbábuk veszik át.

Hogy kimozdít A Nibelung-lakópark filmváltozata, abban biztos vagyok, hogy gondolkodásra késztet-e, hogy rávesz-e bárkit, hogy elmélkedni kezdjen a kapitalista világ hazug dolgain, kétlem. Sokkal inkább hiszem, hogy oly módon pancsol szájba minden kispolgári langyos pocsolyához szokott szerencsétlent, hogy kezét-lábát törve menekül a moziból. Mert egy anális-orális szexszel alapozó orgia orgia marad még akkor is, ha stilizálva látjuk, a világunk árnyoldalait allegorikusan megjelenítő előadás a vászonra emelve sem lesz befogadhatóbb. Egy szűk réteg képes túllátni a film elemiségén, de a nagyobb közönség számára meg- és felfoghatatlan üzenetet átadásához jó volna egy nem csak a "kiválasztottak" által megfejthető kódot választani.

A Nibelung-lakópark vásznon félresikerült összművészeti próbálkozás, mely filmként nem állja meg a helyét, de a Krétakör előadását megörökítő felvételként kivételes kulturális értéket képvisel.
Csak azoknak ajánlhatom, akik szeretik az alternatívat. Figyelem! Bukósisak, ejtőernyő szükségeltetik!