Aki esetleg meg volt győződve arról, hogy a Sírhant művek (Six Feet Under) temetkezési vállalkozói jól végzik a munkájukat, az térdre fog rogyni Bernie előtt. Ráadásul Bernie Tiede létező, hús-vér ember, akit egészen különleges aura lebeg körül. Amellett, hogy szakmai kompetenciája példaértékű, a texasi Carthage kisváros deklarált szentje is. Segítőkész, nyájas, jámbor, önzetlen jó keresztény, a kultúra támogatója és védelmezője, akit a közösség egy emberként tisztel és szeret. A frissen megözvegyült, nevetségesen pénzes Marjorie Nugent pedig a városka legutáltabb lakosa volt, s épp ezért minimum érdekes, ahogy Bernie és Marjorie – finoman szólva – összebarátkoztak.
Az pedig talán még érdekesebb, hogy Bernie Tiede egyszer csak valamilyen oknál fogva négyszer hátba lőtte Marjorie-t, majd kilenc hónapig tárolta egy mélyfagyasztóban. Míg le nem tartóztatták, Bernie csak jóra használta a mögötte álló vagyont, ahogy azelőtt is: munkalehetőségeket teremtett, mecénáskodott, ott segített, ahol csak tudott. Költött ugyan magára is, szerette a kényelmet, a szép ruhákat, de soha egy percig sem volt önző és sóher. Jelenleg a börtönben színjátszó szakkört vezet.
Richard Linklater nem készített eddig olyan filmet, amit a kritika összecsapottsággal, hányavetiséggel, trehánysággal vádolhatna. Ha van valami közös eddigi munkáiban, az éppen precizitásuk, finomra hangoltságuk. A Bernie pedig egyértelműen passzol Linklater munkásságába. Ugyanakkor legújabb alkotása erősen morbid témájából és száraz formájából adódóan könnyen félreérthető, nem mindenki számára élvezhető film lett. Rendezőnk meglátta Tiede valós, jelentős médiafelfordulást okozó történetében a filmet, de nem nevezte soha vígjátéknak (épp ezért buktatja meg a filmet a teljesen retardált magyar cím). A Bernie nem egy térdcsapkodós, fergeteges komédia, de Jack Black nevétől bizonyára sokan fogják ezt várni. A Bernie egy nagyon visszafogott, simára csiszolt élekkel, bizarrul bújtatott humorral dolgozó szatíra, melynek ereje a téma kisúlyozott karikírozásában és a megközelítés szórakoztató bátorságában rejlik.
Linklater Bernie (Jack Black) és Marjorie (Shirley MacLaine) történetének megtörtént eseményeire alapozza művét, s ezért teljesen indokolt az áldokumentarista forma használata: a megannyi beszélő fej bevágásával megtartja a történet tényszerűségének érzetét, ugyanakkor a kisváros lakóinak saját véleményei és történetei – amellett, hogy árnyalják Bernie karakterét és az öreg szipirtyóhoz fűződő viszonyát – hitelességükben megmosolyogtatóan festik le a már-már archetipikus déli kisvárosi miliőt. Az interjúkban megjelenő carthage-i polgárok és az kommentárjaik a film egyik alapvető összetevőjét képezik, s ráadásul az őket alakító színészek nagyszerű munkát végeznek, élükön az idei évben meglepően nagyot dobbantó Matthew McConaughey-vel. Az áldokumentarista szervezőelv viszont hosszútávon kissé szikárrá teszi a film ívét, s ha volt is némi feszültség a viszony- és motivációrendszerek között, az e formának köszönhetően a film végére elvész. Ugyanakkor a Bernie egy túlhúzott vonásokkal színezett, rekonstrukciós célzatú szatíra, s esetében mindez nem jelent nagy hiányosságot. A film a felütéstől kezdve közepes tempóban halad, az interjúrészletek bemetszései csak szögletesebbé, de talán kézzelfoghatóbbá is teszik ezt az alapvetően nehezen megérthető, morális zsákutcákkal tarkított történetet.
Azon túl, hogy az áldokumentarizmus remekül formálja a cselekményt igazán meghatározó apró, alig tapintható részleteket, a filmet mégis Jack Black viszi el a hátán. Minden rezdülésében olyan magabiztosság, olyan könnyed erő van, ami nélkül Bernie szuggesztív központi karaktere érdektelenné válna. Márpedig ez a film csak róla szól. Több ez, mint egyszerű jutalomjáték, hisz Bernie Tiede karaktere és tettei nem ordítanak Jack Black komikusi mivolta után. Linklater nagysága abban mutatkozik meg, hogy Jack Blacknek adta a szerepet. Black pedig meghálálja ezt, s úgy teljesít, ahogy még talán sosem. Zavarba ejtően meggyőzően tartja egységben ezt a kifejezetten sokféle minőség és rejtélyes személyiségvonás által definiált karaktert. Mindezt pedig sok-sok kitűnő dalbetéttel tetőzi.
A Bernie történetének súlypontja a gyilkosság banális, hétköznapi, kiemelés és aláhúzás nélküli kezelésében rejlik, ami egy teljesen érthető és megszokott szatíra-elem. Ugyanakkor Linklater nem foglal állást Bernie tetteivel – és főleg motivációjával – kapcsolatban. Épp ezért, a gyilkosság megértéséhez épp elegendő információ visszatartása (vagy inkább nem ismerete) miatt a film utolsó, tárgyalótermi jelentének végére a néző az esküdtszék perspektívájával azonosulhat. Linklater kitűnő – a blöffölést messziről kerülő – történetszövésének eredményeképpen az arra képes néző tehát sokat agyalhat azon, amin igazából nincs mit agyalni. Nem tudjuk igazán, hogy Bernie miért tette, de tudjuk, hogy meg kell bűnhődnie. A gyilkosság viszont az általa imádott közösség szemében egy apró botlássá halványul, amit ők könnyedén validálhatóvá is tesznek a film során. Bernie karaktere pedig nem módosul a bűn által: jó ember volt, jó ember maradt. Csak hátbalőtt egy idős hölgyet. Aki nem hiszi, járjon utána. A Bernie egy jó film.
