Ködben bolyongó

Soha nem felejtem el, amikor jó néhány évvel ezelőtt egy Tarkovszkij-filmklub délutáni vetítésére (talán az Áldozathozatal ment?) néhány perccel a kezdés után esett be rohanva, lihegve az egyik néző. Hiába mondtam neki, hogy nyugi, igyon egy teát, fújja ki magát, ő azonban az elvárt intellektuális élményt hajtva csak beült a filmre. Kisvártatva, talán öt perc múlva kijött, hogy ő nem bírja most ezt a lassú tempót... Még az olyan, egyébként értelmes, művelt embereket is begyűri muszájból a civilizáció kíméletlen mókuskereke, mint az említett nézőt is, tudva, értve mire számítson, ám az állandó rohanásban már akkor is nehezére esik egy picit megállni, amikor agyában világosan ott a gondolat, hogy itt most tényleg meg kellene állni.

A török Semih Kaplanoglu Yumurta (vagyis Tojás) című filmjének első, igen hosszú jelenetében a mozdulatlan kamera egy szántóföldet mutat, a háttérben ködbe vesző fákkal. Egy nőalak tűnik fel a ködben, lassan, komótosan jön felénk. Már talán két perce jön felénk... Az egyik néző ekkor, nyilván önmagának, de a csendben jól hallhatóan megjegyzi: - Jöhetne egy kicsit gyorsabban is ez a néni!... Nemsokára a néni, kendőt viselő idős asszony, egészen közel ér a mozdulatlan kamerához, arca elfoglalja az egész vásznat, megáll egy pillanatra, majd jobbra el ugyanebben a komótos tempóban. A kamera elfordulva mutatja, ahogy lassan távolodik, vissza, bele a ködbe... Csak néhány jelenettel később tudatosodik bennünk, hogy a bevezető hosszú szekvencia egy idős asszony halálának egyszerűségében is nemes, lírai megfogalmazása volt. Ennek fényében a néző megjegyzése finoman szólva is morbid, de ami fontosabb, hogy jól mutatja, mennyire elszoktak még az értő nézők is az efféle lassú, meditatív, merengő ábrázolásmódtól. Egyáltalán nem vagyok viszont biztos abban, hogy ebben a film, illetve az alkotója a hibás...

Külföldi értetlenség, hazai siker

Beleolvasgatva az e filmmel kapcsolatos külföldi nézői véleményekbe, szembetűnő, hogy Törökországon kívüli nézők szinte kivétel nélkül nem tudtak mit kezdeni egy ilyen filmmel, a lassú ritmust még csak elfogadták, de a történetnélküliséget már nem. Holott egyikük még Antonioni nevét is citálta... Pedig nem is olyan régen a művészi igényű filmezésnek markáns és meghatározó vonulatai voltak azok a szerzői filmek, melyek inkább a szereplő(k) belső bolyongásaira, lelki, érzelmi vagy szellemi fejlődésére koncentráltak, nem csupán egy történetet akartak elmesélni. Az elébb említett Antonioni is készített efféle filmeket, de például Tarkovszkij szinte egész életműve erre épült: állandó útvesztőben lévő intellektuális hősei belső vívódására, honnan jöttek és hová tartanak. Akad erre magyar példa is, bőséggel. Jancsó Oldás és kötése, Zolnay vagy Huszárik filmjei más-más stílusban, de ugyanerről szólnak. Kaplanoglu hőse is akár szerepelhetne egy hetvenes évek eleji Zolnay filmben: a kiapadt tollú, negyven körüli költő egy kis könyvesboltot vezet a városban, amikor hírt kap, a messzi faluban élő édesanyja elhunyt. Rögtön bezárja a boltot, kocsiba ül és a faluba utazik, ahol a leromlott állagú szülői ház és egy fiatal lány várja. A férfiból emlékek törnek elő, melyek által átfogalmazódik benne egész eddigi és ezt követő élete.

Belső utak filmje

Gondolom, egyértelmű, hogy egy olyan film hősét, mely éppen önmagát próbálja újrabootolni, nehéz lehet hitelesen úgy ábrázolni, hogy egyik akcióból a másikba esik, köztük el-elnyomva néhány humorpetárdát, hogy rendesen ki legyen szolgálva a fizető néző. Kaplanoglu hősei sem rohannak sehová, ha autóban ülnek, akkor is némán, az elsuhanó tájba feledkezve ülnek a nyolcvant nem meghaladó tempóban. Vagy éppen a konyhában ülnek egy hokedlin és dohányoznak, teát szürcsölnek, vagy a kertben sétálnak és olykor lehajolva letépnek egy fűszálat. Ez a film, az efféle filmek nem szórakoztatnak, hanem együttműködést várnak a nézőtől. Ha a néző hajlandó a filmmel együtt menni, akkor az a fontos, ami a nézőben e film hatására történik. Ha jó a film, és nem holmi önös művészi érdekek, személyes ambíciók kerülnek előtérbe, hanem a film meditatív hangulata, akkor az erre fogékony néző is ebbe az állapotba kerül, ezzel a film elérte célját, és a néző is bejár egyfajta belső utat: mint egy közös ima. Valószínűleg a mohamedán Törökországban ezért ért el jóval nagyobb sikert, elismerést ez a film, mint az elmélkedést keleti luxusnak hívő nyugati országokban. Ott talán a kulturális és vallási tradíciók miatt még inkább van lelkük az embereknek egy közös elmélkedésre. S talán itt is kíváncsi néhány ember egy szépen fényképezett, lassú tempójú kiruccanásra a hétköznapi lelketlen gürizésből, csak hogy végiggondolja, mi végre is megy ez az egész...

Kinek ajánljuk?
- Üzletembereknek, menedzsereknek áldozathozatalként.
- Meditációs gyakorlatnak vagy rekreációs programként.
- A török kultúra és a török hétköznapok iránt érdeklődőknek.

Kinek nem?
- Könnyed szórakozásra vágyóknak.
- Azoknak, akik számára a tétlen elmélkedés elfecsérelt idő.
- Azoknak, akik számára a film egy jó sztori.

9/10