10 igazán csapnivaló remake

A remake egy alapjáraton kockázatkerülő műfaj, hiszen egy egyszer már sikeres történetet kell újra megcsinálni, amiből még jó dolgok is kisülhetnek, de vannak, akik csúnyán belebuktak a feladatba.

Ben Hur (2016)

Az eredeti Ben Hur (1959 ) akkora filmtörténeti klasszikus, hogy nem is értem, miért nyúltak hozzá – ráadásul középszerű szereplőgárdával és közepes költségvetéssel. A kazah-orosz Timur Bekmambetov (Éjszakai őrség, Wanted)

mindössze annyit tett, hogy szépen levezényelte mindazt, ami a forgatókönyvben áll,

vigyázva arra, hogy az új Ben Hur bizonyos pontokon azért eltérjen az 1959-es verziótól, például nem csak egy cserép esik le, amikor megvádolják a főszereplőt (Jack Huston), Messala (Toby Kebbell ) karaktere pedig nagyobb teret kapott. A baj az, hogy működne is egy-egy rész – például a tengeri csata -, de elrontják azzal, hogy  rendező valamiért másodpercenként vált képet és beállítást minden jelenetben. A rasztahajú Morgan Freemanre pedig végképp nincs mentség!

Forrás: Fórum Hungary

 

A kismenő (2002)

Hogyan is maradhatna le Adam Sandler egy ilyen listáról! Merthogy Sandler 2002-es bugyuta vígjátéka patinás alapanyagból készült, a Váratlan örökség (1936) című nagy klasszikusból. Clarence Budington Kelland népszerű regényét annak idején Frank Capra vitte vászonra Gary Cooper főszereplésével, olyan sikeresen, hogy Capra egy Oscart is hazavihetett a rendezésért, a film pedig további négy jelölésben részesült.

Sandler vígjátékának nem voltak hasonló ambíciói.

Itt ugyanaz történt, mint az összes többi filmjében: egy felnőni képtelen bugyuta srác diadalmaskodik a felnőttek felett, és megkap mindent, beleértve Winona Rydert. Van egy visszatérő poén Sandler feketére fagyott, érzéketlen lábáról, na az annyira gusztustalan, hogy a mai napig is kísért engem.

Forrás: InterCom

 

Hullámhegy (2002)

Erre a filmre szokás mondani, hogy itt vette el Madonna friss férje, Guy Ritchie mojóját. A Hullámhegyet utálni szokás, abból kiindulva, hogy a film születésének egyetlen oka volt, hogy az énekesnő egy saját filmet kapjon nászajándékba. Valóban nem egy szenzációs munka, tulajdonképpen egy hajótöröttes kamaradrámáról van szó egy affektáló nővel, akit, mai szemmel nézve nagyon zavaró módon, „betör” egy pasas, hogy a szeretője legyen, elsősorban sértett kisebbrendűségből – a nő gazdag, és korábban lekezelően bánt vele. Talán meglepő – ha már itt van a listán, akkor nem annyira -, de a film egy remake, az eredeti olasz film címe Travolti da un insolito destino nell'azzurro mare d'agosto (1974) volt, és ott bizony sokkal jobban kidolgozott volt az alaphelyzet, hitelesebbek voltak a karakterek és jobbak a színészek.

Forrás: InterCom

 

Get Carter (Az igazság fáj) (2000)

Volt idő, amikor Michael Caine nem öreg, bölcs inasokat játszott, hanem Anglia első számú színésze volt, és ezen minőségében készítette még 1971-ben az Öld meg Cartert! című szikár, kemény bosszúfilmjét. Ami ma is kultikus darab, talán ezért is csapott le rá Sylvester Stallone, aki ekkoriban komoly filmeket akart csinálni, és aki a történetet áthelyezte Amerikába, de megtartotta Caine-t amolyan kabalának, sőt, átvette rezzenéstelen arckifejezését is, amellyel bátyja gyilkosát hajtja fel szép módszeresen,

csakhogy Caine-nél volt valami a tekintet mögött, itt nincs.

A Get Carter remake-je nem lett nagy siker, hamar elfelejtették, hiszen kriminek túl erőszakos és egyszerű, akciófilmnek viszont nem elég látványos és túl lassú is, Stallonét pedig lehet szeretni, de nem egy Michael Caine.

Forrás:Best Hollywood

 

Rejtélyek szigete (2006)

Aki jót akar magának, az a film angol eredetijét nézi meg, merthogy az egy klasszikus angol horror, mégpedig A vesszőből font ember (1973). Erre még azt is nehéz ráfogni, hogy horror, inkább egy horrorparódia: Nicolas Cage ugyanis elképesztő beleéléssel alakítja az eltűnt kislány után egy különös szigeten egy még különösebb közösségben nyomozó rendőrt, aki csak akkor jön rá, hogy ő az emberáldozatokat bemutató szekta célpontja, amikor már késő. Annyira beleéli magát a szerepbe, hogy az már nevetséges. Emlékezetes pillanat, amikor hősünket úgy kínozzák meg a helyiek, hogy méheket zúdítanak a fejére („Csak ne a méheket!!!”), vagy amikor medvének öltözve kiüt egy nőt, de talán még erősebb az a jelenet, amelyben üvöltve tudakolja egy tanútól, hogy hogyan égett meg egy gyerekjáték. Szerintem senki sem emlékszik a történetre, de mindenkinek megmaradt Cage őrült alakítása.

Forrás: Film+

 

Nők (2008)

Az 1939-es Az asszony című sikeres vígjátékban csak női szereplők voltak láthatók, és bár a film egyik fő témája a szereplők férfiakkal való kapcsolata, egyetlen férfi sem látható az egész filmben – még a házikedvencek is mind nőstények. Azt gondolhatnánk, ez egy remek kiindulópont ahhoz,

ha valaki 2008-ban el akar mondani valamit arról, milyen nőnek lenni,

de Diane English remake-je az égvilágon semmit sem akart erről mondani, a rendező megelégedett az all star szereplőgárdával és azzal a „helyzetkomikummal”, hogy egy 50-es nőt (Meg Ryan) megcsal a férje egy fiatal bombázóval (Eva Mendes). És hiába volt ott a szétplasztikázott, ennél fogva kissé ijesztő Ryan mellett Annette Bening, Debra Messing, Jada Pinkett Smith és még Carrie Fisher is, az egészből csak egy csomó rohangálás, kiabálás és kalimpálás lett, semmi egyedi, szórakoztató vagy tanulságos.

Forrás: Fórum Hungary

 

80 nap alatt a Föld körül (2004)

A David Niven főszereplésével készült 80 nap alatt a föld körül (1956) a filmtörténet legkedvesebb meséi közé tartozik, vonzereje pedig abban is rejlett, hogy elkészültekor

a világ még nem volt egy nyitott könyv

– ilyen szempontból közelebb állt a regényt szerző Jules Verne világához, mint napjainkhoz. Ez aligha igaz a 2004-es remake-re, ami ráadásul teljesen súlytalanra is sikerült. Steve Coogan vicces pasi, de nem főszereplő alkat, és bár Jackie Chan most is vicces, érződik, hogy egyedül nem tud elvinni a hátán egy ilyen nagy produkciót. A „nagy” inkább az irodalmi alapanyag minőségére és ismertségére vonatkozik, mint a film költségvetésére vagy látványvilágára, mert, bár tisztességesen összerakott darabról van szó, nincs benne az égvilágon semmi emlékezetes vagy újszerű…

Forrás:SPI

 

Holtpont (2015)

Hogy minek köszönhette az 1991-es Holtpont a mai napig is tartó népszerűségét? Elsősorban a tesztoszteronnal fűtött férfibarátságnak (bromance), ami a beépített zsaru Keanu Reeves és az extrémsportoló bankrabló Patrick Swayze között alakult ki, és pontosan ez volt az, amit a 2015-ös remake képtelen volt reprodukálni. Az alapjáraton sem túl tehetséges Luke Bracey és Edgar Ramirez páros

még a közelébe sem tudott jutni az eredeti film hangulatához,

nincs is köztük semmi szikra. És hiába erőltették még jobban az extrémsportos szálat – ami 1991-ben még egy szubkultúra volt, mára viszont a mainstream közelébe ért -, attól pont az eleve nem túl csavaros történet lett még gyengébb, és az egész egy jó nagy pofára esés lett, ami nem extrémsport, csak bénaság.

Forrás:Big Bang Media

 

Az emlékmás (2012)

Az is lehet, hogy az Arnold Schwarzenegger-féle Total Recall - Az emlékmás (1990) nem volt igazán jó film, de jókor jött ki, tükrözve egy korszak jövőképét, és persze Arnold volt a főhőse, aki igazán emlékezetes figurát csinált Douglas Quaidből, aki nem az, ami. És az is lehet, hogy Colin Farrell nagyságrendekkel jobb és képzettebb színész Arnoldnál, de

teljesen másfajta kisugárzása van, más áll neki jól,

más illik hozzá. Ha mindez egy önálló film lenne, akkor sem lenne túl izgalmas, de tudván, hogy egy kultfilm újrázása, a kész produktum még jellegtelenebb, még semmilyenebb.

Forrás: InterCom

 

Agyő, nagy Ő! (2007)

A Farrelly testvéreknél bizony előfordul néha egy-egy aránytévesztés, de soha nem nyúltak annyira mellé, mint Ben Stiller vígjátékéval – pedig vele nagyon jó filmet is csináltak már. Az Agyő, nagy Ő! egy The Heartbreak Kid című 1972-es szatíra remake-je, azzal a különbséggel, hogy az új filmet romantikus vígjátékként pozícionálták, meghintve Farrellyék szokásos gusztustalankodásával – de a szokásosnál nagyobb adagban. A baj az, hogy ez aránytévesztést és stílusvesztést okoz, de még nagyobb baj, hogy az egész filmben nincs egyetlen egy szerethető, vagy legalább egy kicsit szimpatikus karakter sem, beleértve a főszereplőt is. Stiller sosem volt ilyen idegesítő balfácán – pedig alapvetően ebben az irányban szokott mozogni.

Forrás: UIP

 

Ha ennyi csapnivaló remake nem lenne elég, íme egy korábbi cikkünk a témában  ITT!