Van jó film, rossz film, és van az, ami annyira rossz, hogy már jó.
Elvileg senki sem készít direkt vacak filmet, de vannak olyan alkotások, amik épp azzal szereznek maguknak hírnevet, hogy annyira penetránsan ótvar szarok, hogy azt már élvezet végignézni. Következzen most öt ilyen szórakoztató celluloid-hulladék.
Maximális túlhajtás (1986)
Hol volt, hol nem, hogy az egyik legnépszerűbb kortárs író megpróbálkozott a rendezéssel, de nem kellett volna. Stephen King rendszeresen feltűnik a műveiből készült filmadaptációkban (ezzel itt foglalkoztunk bővebben), és egyetlen egy esetben még a rendezői székbe is beült. Hogy miért nem többször, arra te is rájössz, ha megnézed a Maximális túlhajtást, ami a szerző Kamionok című novellája alapján készült (az írást az Éjszakai műszak című gyűjteményben találjátok).
Mióta a film moziba került, King többször is megtagadta az alkotást, arra hivatkozva, hogy az egész forgatás alatt erősen be volt állva különféle kábítószerektől,
és azóta sem győz elnézést kérni a főszerepet játszó Emilio Esteveztől, akit meggyőzött arról, hogy egy remek buli lesz. Ugyanakkor több szempontból is egyedülálló film a Maximális túlhajtás, amellett, hogy ez az egyetlen film, amit King rendezett: az egész arról szól, hogy egy üstökös hatására életre kelnek az autók, és bosszút állnak emberi elnyomóikon, miközben az AC/DC zenéje dübörög.
Batman és Robin (1997)
Azt gondolnád, hogy Joel Schumacher már bőven megkapta a magáét ezért a filmért, de nem: minden ilyen listán bérelt helye van. Öt évvel vagyunk Tim Burton második Batman-filmje után, és még nyolc évet kell várni, hogy Christopher Nolan elindítsa a maga Sötét lovag-trilógiáját, és a kettő közé ékelődik az a Batman és Robin, ami tökéletesen megmutatja, hogy félre tudnak menni a dolgok, ha nem megfelelő rendező ül a székben. De 2024-ben újabb réteggel gazdagodik a film, hiszen ma már nem valószínű hogy készülne olyan alkotás, aminek
hőse egy önbíráskodó multimilliárdos, aki a globális felmelegedés ellentétén dolgozó gyászoló férj és a növényi lét értékeit hirdető, meggyilkolt botanikus ellen harcol.
Ha még nem próbáltad, nézd újra ebből a fénytörésből – kifejezetten szórakoztató lesz.
Háború a Földön (2000)
Azt tudtad, hogy John Travolta olyannyira meg volt győződve arról, hogy a szcientológiához írt szerelmes levelét az öröklétnek szánták, hogy először Quentin Tarantinónak udvarolt, hogy rendezze meg ezt a borzalmat? A Háború a Földön – amit végül Roger Christian dirigált – annyira remekül sikerült, hogy
Travolta színészi feltámadása, amit a Ponyvaregénynek köszönhetett, ezzel véget is ért.
Ráadásul a film mögött álló Franchise Pictures is csődbe ment, mégis arra biztatunk, nézd meg ezt a rettenetet, mert soha, ismétlem, soha nem fogsz még egy ilyen nagy költségvetésű filmet látni, ami után azon töröd a fejed, hogy ki volt az, aki ezt komolyan gondolta, és hogy hány szemétégetőt lehetett volna a gyártási költségből építeni, ahol az ilyen, és hasonló filmek kópiáit eltüzelhetnék (tudom, ez önellentmondás, mint a „Bodri, Bodri, hogy örülnél ennek!”-vicc).
Ez is érdekelhet
7 rettenetes első film a legnagyobb rendezőktől
A legnagyobbak is tévedhetnek néha – pláne akkor, amikor még nem is voltak olyan nagyok. Íme több mint fél tucat szórakoztató példa!
Tovább
Pinokkió (2002)
Jó pár film és animációs film készült már az életre kelt fabábú történetéből, de szegény Roberto Benigni alkotása mind közül a legpocsékabb. A 2002-es Pinokkió az Oscar-díjas színész szerelemprojektje volt: ő alakította a címszereplőt, ő rendezte, és még a forgatókönyvírásból is kivette a részét – de sajnos eléggé kínos lett a végeredmény. Kapásból,
a sztori egy kisfiúról szól, Benigni pedig már majdnem 50 éves volt a forgatás idején.
Hogy mégis miért érezte úgy, hogy ő a legmegfelelőbb erre a szerepre, az rejtély, de annyira megrázó őt Pinokkióként látni, hogy kevés olyan moziélmény van, ami a nyomába ér ennek az érzésnek. Szinte könyörög, hogy közvetlenül tapasztaljuk meg.
Boszorkányvadászat (2011)
Na most, ebben a filmben szinte minden benne volt, amitől akár jó is lehetett volna – aztán mégsem lett az, ami elsősorban a bugyuta fantasy-elemeknek köszönhető. Pedig egész jól indult,
afféle középkori haverzsaru film:
az idióta parókában feszítő lovag, akit Nicolas Cage játszik, összeáll a Ron Perlman által alakított másik fazonnal, hogy egy boszorkánysággal vádolt nőt (a később Emmy- és Golden Globe-díjas Claire Foy) elszállítsanak az apátságba, ahol aztán végeznek vele, mielőtt a mindenféle természetfeletti huncutság elszabadul. A Boszorkányvadászat igazi bűnös élvezet, egy velejéig szórakoztató trashfilm, amit ha ennek mentén nézel, garantálom, hogy nem fogsz csalódni benne – az mondjuk megint más, hogy nem ennek szánták.
(via Far Out)
