7 film, ami a leghihetetlenebb módon ér véget

Van úgy, hogy néznénk még, de az alkotók elvágják a cselekményszálat, és jön a stáblista.

Még a legjobb történetet is el lehet rontani egy rossz befejezéssel. Ezt a filmesek is tudják, és van, hogy egy fajsúlyos történet, amit el sem tudunk képzelni, miként fognak lezárni, végül nem is kap befejezést, és a néző fantáziájára van bízva, mi következik az utolsó jelenet után. Ám ez nagyon veszélyes megoldás, hiszen könnyen a visszájára sülhet el, és a néző, ahelyett, hogy elgondolkodna a továbbiakon, csalódottan távozik a vetítőteremből. De most következzen hét film, ami remekül alkalmazta ezt a módszert, vagyis olyan hihetetlen módon sikerült elvágni, hogy még most is ámulunk rajta.

 

Madarak (1963)

Ha valaki, hát Alfred Hitchcock nem riadt vissza semmitől, amivel hatással lehet a nézőre, és mindig a legprofibb módon csinálta azt. Nem véletlen, hogy vele kezdjük a listát, hiszen a Madarak látszólag egy egyszerű horrorfilm, amiben egy kisváros lakóit egyre több madártámadás ér. Egy ilyen történetet nem könnyű lezárni, de Hitchcocknak sikerül, mégpedig úgy, hogy nem zárja le: az utolsó jelenetben a madarak már nem támadják meg az embereket, csak csendben gyülekeznek. A főszereplők a szárnyasok közt balanszírozva el tudják hagyni a házat, ahol meghúzódtak, ám ez cseppet se megnyugtató, hiszen nem tudjuk, fognak-e még támadni a madarak, és ha igen, mikor.

 

Aljas utcák (1973)

Martin Scorsese leginkább a bűnügyi filmjeiről ismert, és bár az Aljas utcák még jóval darabosabb és kevésbé kifinomult mint a későbbi munkái, a szedett-vedett dramaturgia kifejezetten izgalmas. A Robert De Niro és Harvey Keitel főszereplésével készült film egy csapat pitiáner bűnözőről szól, akik arról álmodoznak, hogy valami nagy bűncselekményt hajtanak végre. Az Aljas utcáknak nincs olyan szerteágazó cselekménye, mint Scorsese későbbi filmjeinek, sőt, igazából konkrét cselekménye sincs, ám a lezárás így is sokkoló: a társaság épp egy autóban ül, amikor rájuk lőnek, ám az már nem derül ki, hogy ki élte túl a támadást.

 

Gyalog galopp (1975)

A Monty Python csoport mindig is híres volt a meglepő dramaturgiai húzásairól, és természetesen a legikonikusabb alkotásukban sem hazudtolták meg magukat. Az Artúr mondakört sajátosan feldolgozó, időnként szürreális, időnként abszurd, máskor meg kifejezetten ordenáré vígjáték lezárása az iskolapéldája annak, ami miatt belekezdtünk ebbe a listába. A Gyalog galopp számtalan eleme beépült a popkultúrába, és úton-útfélen idézzük, de semmi sem olyan hatásos, mint a film vége, ami nem is lehetne más, minthogy jön egy csapat rendőr, és leállítja a forgatást. A rafinált ebben az, hogy még csak nem is minden előjel nélkül történik mindez, hiszen folyamatosan követjük a rendőröket is, ahogy a történész halálának ügyében nyomoznak, akinek elmetszette a torkát az egyik lovag.

 

A dolog (1982)

John Carpenter paranoid horrorjában egy csapat sarkkutató azzal szembesül, hogy egy idegen lény támadta meg őket, aki bárkinek képes felvenni az alakját. Az antarktiszi bázison összezárt emberek közt nemcsak a félelem, de a bizalmatlanság is kezd eluralkodni, hiszen nem lehet tudni, hogy ki a szörny. A dolog lezárása is erre a paranoid érzésre megy rá, hiszen elvileg a megmaradt két szereplőnek sikerül elpusztítani a lényt, ám nem tudhatják biztosan.

Miközben azon morfondíroznak a leégett bázis romjai közt, a fagyban, hogy vajon valamelyikük nem szörny-e, Carpenter rövidre zárja a kérdést azzal, hogy véget ér a film.

A néző meg viheti magával ezt a nyugtalanító érzést, ami rátelepedett.

Ez is érdekelhet

Ez a filmtörténet 10 legjobb utolsó képkockája

Sok múlik azon, mivel nyit egy film, de a záró képsorok azok, amiket magunkkal viszünk a moziból.

Tovább

 

Amerikai pszichó (2000)

A Bret Easton Ellis regényéből készült film főszereplője egy dúsgazdag bankigazgató, Patrick Bateman (Christian Bale), aki fényűző, ám egyhangú életet él. Hogy feldobja a mindennapjait, éjszakánként brutális gyilkosságokat követ el. Vagy mégsem? A film végig lebegteti, hogy mindez csak a képzelet műve vagy valóság, ráadásul a gyilkosságok egyre durvábbak és abszurdabbak lesznek. A lezárásból sem derül, ki hogy mi is történt valójában: végighallgatjuk Bateman nyugtalanító belső monológját, majd, mintha semmi történt volna, zajlik tovább az élet. Vagy mégis minden megtörtént? Vagy mégsem? - és így tovább, a végtelenségig kattoghatunk rajta.

 

Nem vénnek való vidék (2007)

A Coen tesók Oscar-díjas filmje egy remek, de viszonylag egyszerű neo-western/krimi hibrid, ami élvezetesen játszik a műfaji sajátosságokkal. A seriff túl öreg, hogy cselekedjen, a gonosztevő elpusztíthatatlannak tűnik, a főszereplő fickó pedig a film vége előtt meghal, ráadásul a képkivágaton kívül. Aztán mindez egy zavarba ejtő jelenetsorral zárul: a Javier Bardem által alakított gyilkos kisétál a történetből, a seriff (Tommy Lee Jones) meg egy álmát meséli, majd véget ér a film. Az az érzésünk támad, mintha pár jelenet hiányozna, nemcsak a végéről, hanem az egész utolsó szekvenciából. De az igazat megvallva, ez így van jól, mert egy balladát sosem érdemes teljesen lezárni.

 

Pokolba taszítva (2009)

Sam Raimi horrorkomédiájában magyarul átkozza meg a roma asszony a banki dolgozót (Alison Lohman), aki miatt elárverezik a házát. Az átok napról napra erősödik, és hiába küzd a lány a túlélésért, végül mégis elragadják a démonok, és magukkal viszik pokolba. Pedig egész az utolsó jelenetig úgy tűnt, hogy a rengeteg erőfeszítés (állatáldozat, szeánsz, rontásűző szertartás az átkot szóró holttestén, stb.) eredményt hoz. Ám már épp, amikor úgy tűnik, minden rendben van, életbe lép a horrorfilmek legfontosabb szabálya: mindig a legrosszabbnak kell megtörténni. Majd jön a stáblista.

(via Collider)