Jó pár hónappal ezelőtt Ezek a filmek drog nélkül is kiütnek című válogatásunkban már összeszedtük a legjobb klasszikus pszichedelikus filmeket az Andalúziai kutyától kezdve a 2001: Űrodüsszeián át a Félelem és reszketés Las Vegasbanig. Most következzenek a vizuálisan megbabonázó, hipnotikus zenékkel aláfestett és szokatlan cselekménnyel, illetve dramaturgiai struktúrával megbolondított alkotások az elmúlt évekből-évtizedekből, amelyekben – akárcsak egy-egy drogos utazásban – felfüggesztődik a hétköznapi események logikája!

Inland Empire (2006)

Nikki Grace egykor Hollywood fényes csillaga volt, mára nem több lecsúszott sztárnál. Most mégis megcsillan számára a remény, hogy pályafutása újra felfelé ívelhet. Megkapta az áhított filmszerepet, amitől sorsa jobbra fordulását reméli. De lehet, hogy mindez csak lázálom? Az még hagyján, hogy egy régi lengyel film újrafeldolgozásáról van szó, a gond az, hogy elátkozott produkcióként emlegetik. Miután a két főszerepet játszó színészt meggyilkolták, soha nem mutatták be. Úgy tűnik, az átok ma is hat: Nikki úgy érzi, az élete mind jobban hasonlít filmbéli szerepére, és a két világ egymásba csúszik.

Habár első olvasásra úgy tűnhet, mindennek van értelme, a David Lynch kísérleti filmjének főszerepeit alakító színészek, Laura Dern és Justin Theroux mindketten úgy nyilatkoztak, hogy fogalmuk sincs róla, miről szól a film. Az Inland Empire cím sem igazít el túlságosan, mivel az egyszerűen egy kaliforniai régiót jelent, ahonnan Dern férje származik. Egyes elméletek szerint mindez arra utal, hogy az alkotás a rendező és a színésznő között zajló egyik hosszas beszélgetés mellékterméke. Maga Lynch nemes egyszerűséggel annyit nyilatkozott, amikor a segítségét kérték, hogy

„szeretem az ’inland’ szót, és szeretem az ’empire’ szót”.

Holy Motors (2012)

Sötétedéstől hajnalig: néhány óra Oscar életéből, aki ezalatt misztikus karakterként egyik életből a másikba utazik. Egymás után válik befolyásos főnökből merénylővé, majd koldussá, szörnnyé, családfővé. Mintha mindvégig szerepeket játszana, méghozzá tökéletesen átlényegülten – de hol vannak a kamerák, a közönség? Oscar egyedüli társa Céline, a karcsú, szőke hölgy a hatalmas limuzin kormánya mögött, amely Párizs utcáin fuvarozza keresztül-kasul a férfit egész éjjel. Mintha egy következetes bérgyilkos lenne, aki áldozatról áldozatra jár. Gyönyörű bestiák, szellemek üldözője, titokzatos erők által hajtva. De hol lehet az igazi családja, élete, önmaga?

Leos Carax francia kultrendező (Rossz vér, A Pont-Neuf szerelmesei, Pola X) 13 év kihagyás után rendezte meg ezt a bizarr fantasyt, amely egyes kritikusok értelmezése szerint szerelmes levél a filmekhez és magához a mozihoz.

De minél elszántabban próbáljuk meg azonosítani a benne található filmes utalásokat, annál kevésbé lesz értelme,

szóval a filmes műveltség ebben az esetben egyáltalán nem segít a nézőn.

Lost River (2014)

A Lost River Ryan Gosling első (és eddig az egyetlen) rendezése, amelynek sok eleme lehet ismerős az avantgárd film szerelmeseinek, általában véve pedig olyan elődök hatását mutatja, mint David Lynch vagy Nicolas Winding Refn – ám mindezt Gosling a maga képére formálta (ami a Rotten Tomatoes nevű kritikaösszesítő site 31 százalékos értékelését tekintve nem aratott túl széles körű tetszést). A film sztorija szerint egy egyedülálló anya (Christina Hendricks), aki Detroit romlott és apokaliptikus városában él, bebocsátást nyer egy sötét alvilágba, amikor egyik tinédzser fia felfedez egy titkos utat, amely egy víz alatti városba vezet – itt pedig egy olyan szörnyeteg él, akit el kell kapniuk. Ha mindez még nem lenne elég bizarr, a Lost River egyik jelenetében teátrálisan lekaszabolják azt az énekesnőt, akit a rendező felesége, Eva Mendes formál meg. A Toronto Star kritikusának véleménye szerint

„az alkotás egyedüli célja, hogy jól összezavarja a nézőt (ami sikerül is neki), és egyedül vizuális értelemben nyűgöz le”.

Csak Isten bocsáthat meg (2013)

Julian az igazságszolgáltatás elől menekülő bűnöző, aki egy boksziskolát működtet Bangkokban, ezzel leplezve drogügyleteit. Amikor testvérét a helyi maffia meggyilkolja, egy bűnszervezet keresztanyjaként tisztelt édesanyja bosszúra szólítja fel. A férfi kezdetben hezitál, mivel testvére is bosszú áldozata lett (mivel megerőszakolt és meggyilkolt egy prostituáltat), ám enged az anyai akaratnak, és véres bosszúhadjáratba kezd. A harcművészetben is jártas Juliannek szembe kell néznie egy titokzatos volt zsaruval, illetve a korrupt és kegyetlen bangkoki alvilággal.

A fent említett Ryan Goslingnak rendezői debütálásában nem kellett messzire mennie az ihletért, hiszen korábban Nicolas Winding Refn dán rendező két filmjében is szerepelt: a Csak Isten bocsáthat meg volt az egyik (és a Drive – Gázt! a másik).

A produkció hat hónapja alatt a direktor és családja Bangkokban élt, és a rendező lánya eleinte minden éjjel sikoltozva ébredt, mivel az általuk bérelt lakást állítólag szellemek lakták – mire a helyi erők küldtek nekik egy sámánt, hogy megtisztítsa a házat. Az alkotó ekkor jött rá, hogy a spiritualitásnak és a misztikumnak egészen más a kapcsolata a realitással Ázsiában – és ekkor ébredt rá arra is, pontosan milyen fajta filmet is akar készíteni.

Eksztázis (2018)

Táncosok gyűlnek össze egy erdő közepén lévő, bezárt iskolaépületben, hogy eltáncolják utolsó táncukat. Az egész éjjel tartó buli hallucinogén rémálomba fordul, amikor rájönnek, hogy valaki LSD-t kevert a sangriájukba. Hamarosan képtelenek lesznek ellenállni a bennük lévő neurózisoknak és pszichózisoknak, bódult hipnózisukat pedig tovább fokozza a zene elektronikus ritmusa. A drog mindenkiből mást hív elő: míg egyesek a paradicsomban érzik magukat, mások a poklot járják meg. Gaspar Noé argentin botrányfilmrendező (Visszafordíthatatlan, Szerelem) francia-belga pszichohorrorját mindössze 15 nap alatt forgatták, és az utómunkálatokkal is rekordidő alatt elkészültek, így az ötlet decemberi kipattanása után februárban már nevezni is tudták Cannes-ba. Ez a nyers ihletettség meg is látszik a végeredményen:

az Eksztázis hasonlít a lista összes filmje közül talán a legjobban egy drogos vízióra, és úgy beszippantja a nézőt, mint egy fenyegető rémálom.

anyám! (2017)

A középkorú író (Javier Bardem) és fiatal felesége (Jennifer Lawrence) egy nagy vidéki viktoriánus házban élnek. Egy nap beállít hozzájuk egy idegen, aki később hozza a feleségét és két gyerekét – majd fokról fokra egyre több nem várt vendég érkezik a házaspárhoz, a férj fokozódó örömére és a nő legnagyobb bánatára. Úgy tűnik ugyanis, hogy a szemtelen élősködők egyre inkább felemésztik nemcsak az impozáns házat, de a fiatalasszony energiáit is. Sokan és sokáig nyomozták, hogy mégis mi a fenéről szólhat Darren Aronofsky alkotása (egyesek a teremtő erővel, illetve annak hiányával magyarázták a művet, de léteznek feminista olvasatok is), aki nem először jelentkezett ilyen homályos filmmel (lásd például A forrást). Az értetlenkedőknek pár éve maga Aronofsky árulta el a megfejtést („A Föld Anyáról magáról akartam csinálni egy filmet. Arról, hogyan bánunk a Föld Anyával”),

ami, ha lehet, még nehezebben megfejthetővé tette a dolgot.

Enter the Void (2009)

Gaspar Noé két filmmel is felkerült a listára: miközben a bedrogozott táncosokról szóló Eksztázis kompakt kis pszichohorror, az Enter the Void hatalmas ambícióval kísérletet tesz nemcsak a kábítószeres hallucináció, de a halál utáni élet tudatállapotának közvetítésére is. Mindennek során a Japánban élő fiatal amerikai drogdíler, Oscar a kalauzunk, aki maga is nagybani droghasználó, és miután egy kábszerügylet során meggyilkolják, a továbbiakban a szellemét követhetjük, aki fentről szemléli a világot: nemcsak gyászoló nővérét, de egy szexhotel szobáit vagy az életet magát molekuláris szinten is. A sorjázó flashbackeken keresztül ezenkívül a testvérpár traumatikus múltját is megismerjük, elejétől a végéig szubjektív kamerán át (ami természetesen Oscar szemszögét mutatja).

(via Listverse)