7 film, amit még most sem igazán értünk

Vannak elgondolkodtató filmek, és vannak olyanok, amiken vég nélkül lehet gondolkodni.

Ismerős az érzés, amikor azon gondolkodsz a stáblista alatt, hogy akkor most pontosan mit is láttál? És bárhogy próbálod értelmezni a filmet, mindig maradnak fehér foltok, amik már valószínűleg örökre így maradnak. Következzen hét ilyen film, amit még most sem értünk egészen, de mégis imádunk.

 

2001 – Űrodüsszeia (1968)

Ha van film, amiről szinte évente születik újabb és újabb tanulmány, értelmezés, esszé, doktori, akkor az Stanley Kubrick kultikus sci-fije. Az Űrodüsszeia ráadásul keresztül-kasul bejárja a popkultúrát is, erről itt értekeztünk bővebben. Látványvilága beszippant, a folyton mozgásban lévő tér pedig hipnotikus hatással van a nézőre. Ha megkíséreljük értelmezni a látottakat, annyi biztos, hogy a film három részből áll: az emberiség hajnalával indul, aztán egy jóval későbbi űrrepülést követhetünk nyomon, és végül

az egyik űrhajós zavarba ejtő utazását látjuk, miközben mindezt egy titokzatos, fekete monolit köti össze.

Az Űrodüsszeia alapvetően a látványra és a zenére épül, így nem is érdemes számonkérni rajta a történetet, ennek ellenére a középső rész kifejezetten lineáris. A legtöbb elmélet a film végével és a monolittal kapcsolatos: az utóbbi valamiféleképpen a fejlődés katalizátora, de mindig akadnak új értelmezések.

 

Solaris (1972)

Még egy sci-fi, ezúttal Andrej Tarkovszkijtól. Stanisław Lem regényéből több feldolgozási is készült, de az 1972-es változat okozza a legtöbb fejtörést. A film egy pszichológust, Kris Kelvint (Donatas Banionis) követi nyomon, aki a címbeli bolygón lévő űrállomásra utazik, hogy megvizsgálja az ott tartózkodó tudósok különös viselkedését. A központi sztori igazából még érthető is: úgy tűnik, a bolygó óceánja egy intelligens életforma, ami képes materializálni azokat, akikre bűntudattal gondolunk vissza. Persze nem egy Tarkovszkij-filmről beszélnénk, ha csak ennyiről lenne szó:

a ’72-es Solaris zavarba ejtő, bizarr és hipnotikus, ráadásul elég mélyre megy az emberi vágyakkal kapcsolatos filozófia kérdésekben.

Megfontolt tempója és viszonylag hosszú játékideje ellenére (bár a mai néző számára a 165 perc már nem is olyan meglepő) egy elgondolkodtató film, amiben még mindig nem világos minden.

 

Mulholland Drive – A sötétség útja (2001)

Igazából David Lynch bármelyik filmje szerepelhetne a listán, de azért esett a Naomi Watts és Laura Harring főszereplésével készült Mulholland Drive-ra a választásunk, mert ebben valamiféle történet is körvonalazódni látszik. A film középpontjában egy feltörekvő színésznő (Watts) és egy rejtélyes, amnéziás nő (Harring) furcsa románca áll, ám

a film végére mindketten két teljesen más karakterré válnak, és mindez semmifajta koherens magyarázatot nem kap.

Ráadásul a  mellészállak csak még jobban összekuszálják mindezt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Mulholland Drive eredetileg sorozat lett volna, de mivel nem készült el, Lynch a pilot epizódot bővítette ki filmmé – lehet, ha több játékidő áll rendelkezésére, mi sem lennénk ennyire zavarban (bár a rendezőt ismerve, más az is lehet, hogy akkor még inkább zavarban lennénk).

 

Pi (1998)

Darren Aronofskytól is több olyan filmet találhattunk már, ami alapos magyarázatra szorul(na), és bár kacérkodtunk, azzal hogy azzal a 2017-es anyám! kerüljön a listára, de végül a rendező debütáló filmjére, a Pire esett a választás. A látszólag pszichológiai thrillerként működő, fekete-fehér film középpontjában egy számelméleti szakember, Maximillian Cohen (Sean Gullette) áll, aki

teljesen megszállottja lesz a 216 jegyű számsornak, ami összefüggésben lehet Isten 216 betűből álló, valódi nevével.

Max-et durva fejfájások gyötrik, amire erős gyógyszer szed, így idővel összemosódik számára a valóság és a vízió, és egy idő után már mi sem tudjuk, mi igaz, mi nem ebben a geometriát, matematikát, valószínűségszámítást és kabbalisztikát vegyítő világban, ami lehet, hogy csak Max fejében létezik. A Pi látomásszerű jelenetei és a mindent átszövő matematikáról szóló elméleti bőven hagynak gondolkodnivalót, ahogy a film lezárása is, ami még 25 évvel a bemutató után sem egészen világos.

 

Donnie Darko (2001)

A Jake Gyllenhaal főszereplésével készült filmben láthatjuk minden idők egyik legikonikusabb filmes nyulát – természetesen csak a Gyalog-galopp után, amiben Caerbannog barlangját őrzi a vérengző tapsifüles. Ez a nyúl azonban nem igazi, csak egy jelmez, amiben a címszereplő előtt megjelenik egy srác, aki útmutatásokat ad neki, miként állíthatja meg a közeledő a világvégét. Egy hétig követjük Donnie-t, ami alatt elég sok zavaros dolog történik, főként annak kapcsán, hogy kiderül:

lehetséges az időutazás.

Viszont a jó hír, hogy ez az egyetlen film a listánkon, ami csak akkor hagy űrt a nézőben, ha mozis verziót látta. A kevésbé ismert rendezői változatban Richard Kelly szinte mindenre magyarázatot ad, igaz, ezzel el is vész minden titokzatosság, ami a Donnie Darkót izgalmassá tette.

 

A világítótorony (2019)

Még egy fekete-fehér film a listánkon: Robert Eggers alkotása egy klausztrofób kamaradráma, melyben Willem Dafoe és Robert Pattinson két világítótorony-őrt alakít, akik a zord időjárás miatt teljesen magukra maradnak. Szép lassan kezdenek teljesen megőrülni, és egy idő után a néző is elveszti a fonalat:

nem egyértelmű, hogy amit látunk, azt tényleg megteszik-e, vagy csak a tébolyodott fejükben zajlaknak le az események.

Olyan film ez, amiben a fingós vicceket is sikerül olyan nyomasztóra hangszerelni, hogy semmi kedvünk nevetgélni rajta. Ja, és ott vannak még a sellők is. Vagy nincsenek? (Jut eszembe: ti észrevettétek a plakáton a sellőt?)

 

Tenet (2020)

Christopher Nolan szereti a látványos akciófilmeket, amik megmozgatják és gondolkodásra késztetik a nézőt. Már az Eredet és a Csillagok között is könnyen ledobta a nézőt, ha nem figyelt eléggé, de a Tenet extra koncentrációt követel. Már a történet gerincét képező világméretű cselszövést is nehézkes követni, mivel iszonyú halk minden párbeszéd – ami amúgy rendezői koncepció –, ráadásul mindez még meg lett fejelve azzal, hogy

egyes események alatt visszafelé telik az idő.

A Tenet hihetetlenül látványos, ám nagyon kell figyelni, mikor, mit csinálnak a szereplők és mit mondanak, különben csak annyit látunk, hogy ki előre, ki hátra rohangál. Igazából lehetetlen az egész átlátni, és minden újranézés után maradnak nyitott kérdések.

 

(via WatchMojo)