Az elefántember (1980)

Ebben az atipikus David Lynch-filmben a XIX. század végének Londonjában járunk, ahol egy súlyosan deformált férfit ismerünk meg, akinek testi hibája úgy alakult ki, hogy 8 hónapos terhes édesanyját letaposta egy elefánt. Az életrajzi drámában Joseph Merrick sorsának izgalmas, fordulatos és tragikus történései mellett a férfinak egy fiatal sebésszel való találkozásán keresztül felmerül részvét kontra ítélkezés morális kérdése is. A két főszereplő, John Hurt és Anthony Hopkins erőteljes játékának köszönhetően

Merrick valódi arca, azaz kedvessége, intelligenciája és kifinomultsága nemcsak testi deformitását feledteti el, de a néző szívéhez is örök érvényű utat talál.

A sebhelyesarcú (1983)

A kubai bevándorló, Tony Montana felemelkedés-, majd bukástörténete igazi nyolcvanas évekbeli amerikai klasszikus. Van stílusa, van benne egy csomó ikonikus idézet („Köszönj szépen a kis barátomnak!”) és egy szinte mágneses erejű alakítás. Al Pacino hihetetlen átszellemüléssel mutatja be, hogy ahogy nő a hatalma, úgy nő az egója is a karakterének – ami semmi jóra nem vezethet. A sebhelyesarcút az új-hollywoodi irányzat egyik legtehetségesebb tagja, Brian De Palma rendezte, Armitage Trail 1929-es, azonos című regénye alapján, de valójában egy 1932-es gengszterfilm remake-je – és esetünkben az a ritka alkalom állt elő, hogy

a remake sokkal jobban sikerült, mint az eredeti.

Amadeus (1984)

Milos Forman pályája során több életrajzi filmet is rendezett, de a legjobb mind közül ez az 1984-es alkotása lett – amit mi sem bizonyít jobban, mint 58 jelölése, amiből 43-at díjra is váltott. A magával ragadó, stílusos és szellemes kosztümös alkotásban Mozart és irigye, Salieri feszül egymásnak, akik alakja természetesen a tehetséget és a középszerűséget szimbolizálja, anélkül, hogy mindez ránehézkedne az érdekfeszítő cselekményre. A Tom Hulce által hozott Wolfgang Amadeus és az F. Murray Abraham által megformált Antonio Salieri

Káosz (1985)

Ahogy arról már Még a Star Wars is az ő filmje alapján készült című cikkünkben is írtunk, Kuroszava Akira japán rendező számos munkája volt jelentős hatással a nyugati filmművészetre. Volt azonban egy eset, amikor Kuroszava fordult ihletért a nyugathoz, méghozzá William Shakespeare egy drámájához. Az angol bárd Lear király című színdarabját a direktor a XVI. századi Japánba ültette át, és lányok helyett alkalmatlan, hatalomvágyó, illetve tiszta szívű lázadó fiúkat adot a főhősnek, Hidetora fejedelemnek. „Kuroszava, a gondolkodó és művészetével hatni tudó, felelős ember a lehető legaktuálisabb veszélyre hívja fel a figyelmet: az emberiség bármelyik pillanatban elpusztíthatja önmagát. Jól megrajzolt portrét tart elénk a rendező:

ilyen voltál, ilyen vagy – gondold meg hát ember, mit cselekszel!”

– írta a műről annak idején a Filmkultúra kritikusa.

Állj mellém! (1986)

Rob Reiner rendezése nemcsak a valaha készült egyik legjobb Stephen King-adaptáció (még maga a szerző szerint is), de a 80-as évek többi, kirobbanó vizualitással és egyszerű, de ütős alapötlettel dolgozó filmjétől eltérően

egy finoman kidolgozott, aprólékos cselekménnyel és gondos karakterábrázolással bíró kis gyöngyszem.

A négy kiskamasz jó barát hidegrázós felnővekvéstörténete egy holttest felkutatásával indul, durva rivalizálással folytatódik, de olyan életre szóló élményekkel végződik, melyeknek köszönhetően hőseink ráébrednek, hogy van olyan helyzet, amikor bárkihez és bármihez kapcsolódhatunk.

Berlin felett az ég (1987)

Wim Wenders német rendező lírai szépségű művében két angyal száll le Berlinben, ócska lódenkabátban, akik mindent tudnak az emberekről, de szinte semmit sem tehetnek értük. Egyikük, megunva az angyali lét kívülállását, kíváncsi lesz a valódi emberi életre, s egy artistalány szerelméért emberré lesz.

Wenders kulturális emlékezete azt a hangulatot keresi, amit ez a város szimbolikusan kifejez ma Európában, és amely ugyanakkor felidézi a hatvan év előtti dinamikus, élettől duzzadó metropoliszt, és annak a maihoz hasonlóan dekadens és morbid kultúráját mint hiányt. Azóta szerencsére a Fal leomlott, s Berlin élőbb, élhetőbb és színesebb, mint valaha.

Holt költők társasága (1989)

Ifjú lelkeket lángra lobbantó különc tanárember kezdi meg varázslatos működését 1959-ben a Welton Akadémia ódon falai között. Lapról lapra tépeti szét diákjaival a tankönyvet, mert azt akarja, hogy felfedezzék:

életük maga a költészet.

A felismerés egyeseknek életre szóló szerelmet, másoknak tragédiát hoz. A hagyománytisztelő iskolában pedig tanyát ver a lázadás szelleme. Peter Weir alkotása szintén elutasította a korabeli blockbustertrendeket, és a művészet minden formájának keblére ölelésével, egyszerű, becsületes történetmeséléssel és egy elképesztő alakítással (természetesen Robin Williamsével) hozott létre gazdag és erőteljes világot, amire a koronát természetesen a „kapitány, ó kapitányom!” jelenet teszi fel.

(via Far Out)