A filmtörténelem tíz legrosszabb remake-je

Habár az újrák hatalmas népszerűségnek örvendenek, gyakran van, hogy nemcsak nem sikerülnek annyira jól, mint az eredeti alkotás, de egyenesen bűn rosszak. Az IndieWire kritikusai most kiválogatták a valaha készült tíz legcsapnivalóbb remake-et.

A szépség és a szörnyeteg (2017)

Adott egy szép, mély értelmű sztori, és az újra alkotói egy nagy, ostoba, túlhajtott, lélektelen CGI-unalmat csináltak belőle. Az IndieWire kritikusa személy szerint az összes élőszereplős Disney remake-et rühelli (ezzel azért valószínűleg sokan egyet tudnak érteni), mivel szerinte csak alsóbbrendű változatai olyan filmeknek, amelyek a maguk nemében tökéletesek voltak. A Disney-nek viszont mindig is hajlama volt a kannibalizmusra saját magával szemben, és ennek a tendenciának az élőszereplős újráik jelentik a mélypontját – A szépség és a szörnyeteg pedig mindezek közül is a legrosszabb.

Kifulladásig Los Angelesben (1983)

Ha a legrosszabb remake-nek azt vesszük, amikor művészi értelemben a legélesebb a különbség az eredeti mű és a másolat között, akkor a site újságírói szerint Godard halhatatlan alkotásának Jim McBride által újraforgatott siralmas verziója az egyértelmű válasz. Az 1960-as Kifulladásig a filmtörténelem legnagyobb teljesítményei közé tartozik – mind a technikát, a formát, mind a lényegét, mind az alakításokat tekintve. A Kifulladásig Los Angelesben ezzel szemben csupán középszerű melodráma, banális erotikával vegyítve, ami stilárisan és technikailag mindenféle eredetiséget nélkülöz. Ami már csak annak fényében is meglepő, hogy a rendező bemutatkozó nagyjátékfilmje, a David Holzman’s Diary még egyértelmű tisztelgés volt Godard művészete előtt.

Bosszúvágy (2018)

Az 1974-es bosszúfilm Bruce Willisszel újraforgatott verzióját azért utálja igazán az IndieWire több kritikusa is, mert ha lehet, még az eredetinél is rasszistább, és önbíráskodásra biztató üzenete az Amerikában időről időre tomboló nyilvános helyeken való lövöldözések/tömegmészárlások korában erkölcsileg nagyon romboló. Az újságírók kiemelik ezenkívül, hogy Willis úgy játssza végig a filmet, mintha alvajáró lenne, továbbá a tényt, hogy a cselekmény azon pontjának megváltoztatásával, miszerint itt a főhős lánya egészségesen tér vissza a kómából, és a férfi kap egy második esélyt a megmentésére (mivel az egyik gonosztevő újra lecsap), végtelenül lebutították a cselekményt.

Hírnév (2009)

Ez a zenés film abszolút kifejezi a „ne szórakozz az eredetivel, ha az jó!” filozófia lényegét. Miközben az 1980-as alkotás nagyszerűen közvetítette a nyolcvanas évek időszakának pezsgését, addig mindez a korszakból kiszakítva egyszerűen laposan hat. Alan Parker rendezése annak idején még két Oscart is nyert – nem túl meglepő módon az új Hírnév nem állt sorba, amikor a díjakat osztogatták. A remake egyedüli erénye néhány hiteles arc a színészek között, például Bebe Neuwirth vagy Debbie Allen, aki az eredeti filmben is szerepelt.

Footloose (2011)

A remake-ek általában azért rosszabbak, mint az alapul szolgáló művek, mert azoknál együtt állt minden: a legjobb forgatókönyv, a legjobb rendező, a legjobb színészek – egyszerre, egy helyen. Az 1984-es Gumiláb újrája esetében még csak azt sem mondhatjuk, hogy emlékezetesen rosszul sikerült, mivel annyira feledhető lett, hogy valóban mindenki elfelejtette. Az új Footloose a bézs szín filmes megfelelője: sem nem annyira ostoba, hogy már vicces legyen, sem nem annyira rossz, hogy már jó legyen – teljesen érdektelen, és jellemzően még a színészeket sem tudnánk felsorolni belőle. Ennek a filmnek az esetében így lehetetlen véleményt mondani, azon az egy mondaton túl, hogy „miért, készült ilyen remake?”.

A múmia (2017)

Íme a film, amelynek a főgonosza egy élőhalott femme fatale, amelyben Tom Cruise meghal, de visszatér az életbe, Russell Crowe pedig egy cockney dialektusban beszélő hatalmas lila szörnnyé változik! És ennek ellenére sajnos A múmia egy kicsit sem vicces. Sokkal jobban járt volna mindenki egy olyan szörnyfilmremake-kel, ami a CGI helyett inkább arra koncentrál, hogy nagyszerű szórakozásban részesítse a nézőket. A filmről író kritikus pozitívumként viccesen csak annyit tudott felidézni A múmiával kapcsolatban, hogy egyszer egy repülőn mindkét mellette ülő utas ezt kezdte el nézni, csak 2-3 perc különbséggel, amit szürreális élmény volt figyelni.

Psycho (1998)

Gus Van Sant Alfred Hitchcock thrillerklasszikusa alapján készült alkotását akár kísérleti filmnek is tekinthetnénk, hiszen a rendező kockáról kockára forgatta újra a művet, azaz az a színészeket és a színes nyersanyagot leszámítva egy az egyben megegyezik az eredetivel. A film azonban nem színház, itt nem lehet újra eljátszatni a szerepeket, ezúttal másokkal – ennek megfelelően amilyen tökéletes Norman Bates volt 1960-ban Anthony Perkins, olyan borzalmas volt Vince Vaughn, akit eleve be sem kellett volna castingolni, annyira nem illik az egész filmbe. Mondhatjuk tehát, hogy a kísérlet félresikerült, az ötlet pedig rossz volt, és bár megmaradt volna ötletnek!

Robotzsaru (2014)

A remake-ek legrosszabb fajtája talán az, amikor megpróbálnak a cselekményre koncentrálni, de közben megfeledkeznek az eredeti film lényegéről és mondanivalójáról. Paul Verhoeven 1987-es Robotzsaruja annak idején sokkal több volt az elemei összességénél, hiszen a puszta cselekményen túlmenően a Reagan-korszak lélektelen gazdasági éthoszának briliáns társadalomkritikáját nyújtotta, egy olyan világot ábrázolva, ami talán ma még közelebb van, mint akkor. Az új Robotzsaru ezzel szemben semmi más, mint a sztori – így hiába tesz meg mindent az összes résztvevő, hogy felvehesse a fizetési csekkjét, nem születik belőle művészet.

Rollerball – Könyörtelen játék (2002)

Norman Jewison 1975-ös Rollerballja sem feltétlenül volt halhatatlan műalkotás, de érvényes posztkapitalista társadalomkritikaként működött a hasonló disztópiák, például a Mad Max vagy a Zöld szója között. John McTiernan 2002-es verziója viszont mindent alulmúl. Nemcsak megfosztja a filmet minden szociális és gazdasági mondanivalójától, de az egész annyira cool, mint ahogy azt egy nyolcéves elképzeli, az alkotóknak ráadásul az sem tűnt fel, hogy már a XXI. században járunk. A játékidő felében így úgy érezzük magunkat, mintha a Görmenőket néznénk a Disney csatornán, a másik felében pedig azon merengünk, milyen silány, élvezhetetlen és üres is az egész. Magyar nézőként még az a bónusz sem vigasztal, hogy Katya szerepében Dobó Kata látható.

Sóhajok (2018)

Az IndieWire kritikusa Luca Guadagnino remake-jét ostoba, szellemtelen és bosszantó filmnek találja, aminek semmi köze Dario Argento eredetijéhez, hiszen minden a stílusról, a látványról szól benne, és semmi sem a lényegről. A legtöbb remake valamilyen módon megpróbálja megismételni az eredeti alkotást, vagy tisztelegni előtte – az új Sóhajok ezek közül egyik kitételnek sem felel meg. A sztoribeli boszorkányokról ráadásul itt már az elejétől egyértelműen tudható, hogy boszorkányok, így hiányzik a titok és a feszültség is. A neves zenész (Thom Yorke) által írt aláfestő zene kifejezetten tolakodó, a feministának szánt cselekmény pedig egy unalmas és egydimenziós férfihős nézőpontjából van ábrázolva.


(via IndieWire)