A nagy filmes finálék meghatározó eleme a haláljelenet, akár a jó, akár a rossz haláláról van szó, de ez nem mindig sikerült elég látványosra, méltóságteljesre vagy csak úgy, jóra. Korábbi cikkünk folytatása.
Akkor most téged öltelek meg vagy magamat?
Őszintén szólva, én imádom John Woo őrült, tipikusan 90-es évekbeli akciófilmjét, az Ál/Arcot, amelyben a rendőr John Travolta és a bűnöző Nicolas Cage helyet és arcot cserélnek, mert a teljesen bizarr és valószínűtlen sztorinak van lelke, stílusa és lendülete. Ami azt illeti, a Travolta-Cage páros is jól működik, pláne úgy, hogy hol önmagukat, hol a másikat játsszák, pedig egyikük sem a visszafogott, cizellált előadásmódjáról híres. Ott van viszont a végső leszámolás: na azt szépen túltolta Woo mester. A kikötőben harcoló két férfi közül a bűnözőbőrbe bújt, de „alatta” rendőr Nic Cage kerekedik felül, és egy szigonnyal sakkban tartja a rendőrbőrbe bújt, de gonosz Travoltát. Aki erre egy üvegdarabbal hasogatni kezdi kölcsönvett arcát, hogy az használhatatlanná tegye, mire Cage először tökön rúgja, majd a szigonnyal hasba lövi, ezzel egy raktár falához szegezi, majd, mivel ő Nic Cage, állati üvöltést ad ki, a haldokló Travolta pedig Cage hangján kezdi énekelni kedvenc dalát: „Get ready for the big ride”. Iszonyat bizarr az egész.
Apa! De apaaaaa!
Sokak szerint a Keresztapa trilógia leggyengébb darabja A keresztapa 3. (1990), és a legtöbben úgy gondolják, hogy ennek részben az egyik főszereplő, a Don Michael Corleone (Al Pacino) elhidegedett lányát, Mary-t alakító Sofia Coppola az oka. Aki ugyebár a rendező, Francis Ford Coppola kislánya, és az apukája filmjein kívül semmiféle tapasztalata, színészi tudása vagy rutinja nem volt. Pedig az ilyen tudás jól jön, ha meg kell halni a kamera előtt, szegény Sofia halála azonban olyan merevre, természetellenesre sikerült, hogy az teljesen elrontja a film csúcsjelenetét. Történik ugyanis, hogy az rivális család papnak öltözött gyilkosa rálő az operából távozó Michael Corleonéra, a golyó pedig annak vállán áthatolva telibe találja szegény Maryt, aki idegesítő fahangon épp azt hajtogatja, hogy Apa, apa! A lány arcán legfeljebb egy icipici csodálkozás látszik, fájdalom semmi, még egyszer azt mondja, Apa!, különösebb érzelem nélkül, majd szép kényelmesen összeroskad – rendező papájának meg nem volt szíve azt mondani, hogy ezt lehetett volna jobban is. A jó hír az, hogy Sofia a színészetet hátrahagyva remek rendező lett.
Szabaccság!
Szeretjük mi Mel Gibson grandiózus történelmi eposzát, A rettenthetetlent (1995) még akkor is, ha telis-tele van történelmi pontatlansággal és csúsztatással, és még akkor is, ha maga a film nem jól öregedik. Van azonban egy rész, ami már bemutatásakor sem igazán működött jól, William Wallace, vagyis az önmagát rendező Gibson heroikus halála. Akit csapdába csalnak, majd brutálisan megkínoznak, felakasztanak, felnégyelnek, végül lefejeznek. A jelenet még a felnégyelés elején játszódik, Gibson olyan, mintha szülne, a fejénél álló királyi magisztrátus pedig arra akarja rábeszélni, már-már vicces módon, hogy mondja ki azt: Kegyelem! – és jön a megváltó halál. Ezt skandálja a tömeg is, de Wallace összeszedi a maradék erejét is, és azt üvölti: Szabadság. A tömegben erre a legtöbben csak vakarják a fejüket – a statiszta koordinátor nem végezte jól a dolgát –, a kiáltást a kastély falai mögött is halló Sophie Marceau sírni kezd, a felesége szelleme boldogan mosolyog, I. Edward király (Patrick McGoohan) pedig jól meghal – szóval ezzel a kiáltással tulajdonképpen a skótok győztek.
Megharaplak, de elég hirtelen!
A legtöbb elrontott filmes halálnem pont azért válik röhejessé és hiteltelenné, mert túlgondolták és túljátszották a dolgot. Nem úgy a Háborgó mélység (1999) készítői, akik fogták, és odab***ták Samuel L. Jacksont egy intelligens óriáscápa elé, csak úgy. Samuel L. Jacksont, akit különben soha nem lehet megölni, maximum a legvégén, ha ő is úgy akarja, itt pedig egy lelkesítő beszéd közepén tart arról, hogy nem szabad civakodni, össze kell fogni, elsőként pedig le kell zárni… - na, pont azt a medencét kellett volna lezárni, ahonnan kiugrott a bazi nagy cápa, kettéharapta és magával vitte! Az egész annyira váratlan és random lett, hogy hamar elterjedt a pletyka, hogy Jackson rühellte a forgatást, ki akart szállni, ezért kellett kinyírni a karakterét, de ezt mind a színész, mind a rendező tagadta, amitől persze még lehet igaz.
Ennyi mindent képtelenség kibírni!
Van olyan, hogy valaki meghal a vásznon, hosszan, röhejesen kitartva, mert mondjuk lelőtték, leszúrták, szóval valami halálos dolog érte. De mi van, ha az illető, mint valami balsorsú flippergolyó, egyszerre több halálnemen bukdácsol át, mire végleg utoléri a végzete, és már-már megkönnyebbülten roskad össze, hogy soha többet ne mozduljon meg. Ez történik a Sziámi naplemente (1999) című ausztrál kalandfilm rosszarcújával, aki főhősünk fejének szögezi fegyverét, ám annak csaja megdobja elsőként egy mérges kígyóval, majd a szobaventillátor skalpolja meg, hogy aztán felnyársalja magát a cseppet sem éles ruhafogasra, amit magára rántva egy asztali lámpán rázza meg az áram, amolyan utógondolatként, biztos, ami biztos alapon, miközben hőseink nem nagyon akarnak hinni a szemüknek, hogy ilyen is van.
A saját kezeddel verlek agyon!
David A. Prior rendezte, az akciósztár wannabe Ted Prior főszereplésével készült 1987-es A zsákmány (Deadly Prey) egy csapat gátlástalan zsoldosról szól, akik úgy képzik ki az újoncokat, hogy az utcáról összeszedett ismeretleneket használják amolyan élő céltáblának – mint 70 másik „menekülő ember” sztoriban. Csakhogy az egyik zsákmány (Prior) Vietnámot megjárt elitkatona, aki amolyan szegény ember Rambójaként leszámol az összes gazemberrel, és itt gyakorlatilag bármelyik halál felkerülhetett volna a listára, annyira gagyi az akció, de a végső leszámolás a leggagyibb az összes közül. Hősünk, aki az egész filmet alsógatyában csinálta végig, hogy még röhejesebb legyen, most állig felfegyverkezve szembe a rosszfiúval, aki lelövi a feleségét, vagy legalábbis egy közepesen csinos szőke lányt, ami annyira felbőszíti a jófiút, hogy machétájával levágja annak a jobb karját, majd azzal veri halálra.
És a legpocsékabb halál…
Listánk győztese az egyébként művészi ambíciókkal is megáldott olasz giallo irányzat pszichohorrorja, az 1971-es La bestia uccide a sangue freddo, amely a nemzetközi forgalmazásban a Slaughter Hotel, illetve a még pikánsabb Asylum Erotica nevet kapta. A Fernando Di Leo rendezte, Klaus Kinski nevével fémjelzett munka egy olyan szanatóriumként működő kastélyban játszódik, ahol idegbajos gazdag nőket kezelnek, például nimfomániásokat, és amelynek vezetősége jó ötletnek tartott minden falat éles antik fegyverekkel feldíszíteni. Ezeket használja az a köpönyeges gyilkos, aki sorra öli meg a pácienseket, amíg a rendőrök be nem kerítik. Ekkor még kiirtja az összes ápolónőt, majd groteszk táncot jár a rá záporozó golyók között, miközben folyik a vér, és a gyilkos csak nem akar összeesni. Tántorog, görcsbe rándul, fetreng, megint összerándul, és az egész röhejesen sokáig tart.
A cikk első része ITT olvasható
