Best of Mel Gibson

Kedvenc ausztrálunk visszatér, először egy B-kategóriás film főszerepében majd újabb saját rendezésű szenvedéstörténettel, és ennek csak örülni tudunk, olyannyira, hogy összeszedtünk kedvenc munkáit.

 

 

Pár évig küzdött a démonaival, nem játszott főszerepet, felhagyott az alkohollal, megbékélt a világgal és most visszatér, mind színészként, mind rendezőként! Mel Gibson szakállas tetkósként játssza el Az utolsó emberig felbosszantott apukáját és hamarosan itt van a már most az évtized háborús filmjének kikiáltott, igaz történet alapján készült A fegyvertelen katona is. Mindkettő kemény, de élvezetes lesz, ahogy Gibson egész karrierje, amiből kiválasztottuk a kedvenceinket.

Gallipoli (1981)

1915-ben az antant hatalmak abban reménykedtek, hogy egy merész hadművelettel kiüthetik a háborúból a németek oldalán harcoló törököket, és partra szálltak a Dardanellák tengerszorosnál. Ám a partraszállók – köztük ausztrál ezredek – megrekedtek a hídfőállásban, és a hónapokig tartó véres harcok során sem tudtak kitörni. Egy ilyen felesleges, valóban megtörtént öngyilkos rohamban csúcsosodik ki két fiatal katona – egyikük a még tejfeles szájú, alig felismerhető Mel Gibson - története, akiket összeköt a futás szeretete. 

A később Hollywoodban is befutott Peter Weir (Piknik a Függő sziklánál, A veszélyes élet éve) a legfontosabb ausztrál rendezők, az akkor a legdrágább hazai produkciónak számító filmje pedig a legjobb háborús eposzok közé tartozik, noha sokáig tart, míg hősei az óceánon és az egyiptomi sivatagon átkelve végül a lövészárkokba érnek, de Weir olyan átéléssel és érzékenységgel ábrázolja a halálba induló katonák a roham előtti utolsó pillanatait, hogy az a sokadik megnézés után is szívszorító. 

 

Mad Max 2. - Az országúti harcos (1981)

A tiszta sor, hogy az 1979-es első Mad Max film is a klasszikusok közé tartozik, de az eredeti szériából a második darab sikerült a legemlékezetesebbre. Ez már egy teljesen elpusztított, barbárok uralta, egyébként jellegzetesen ausztrál tájat mutat – és innen folytatta a már 70 felett járó rendező, George Miller a várakozáson felül sikerült új Mad Max filmet immár egy új főszereplővel, de az igazi országúti harcos nekünk csak Gibson marad.

Magányos hősünk egy kegyetlen motorosbandával való találkozás után dönt úgy, hogy egy békés közösség segítségére siet, akik a semmi közepén egy olajfinomítót működtetnek, és ebben a világban a benzin óriási kincs. A kissé a szerephez öregített Gibson gyakorlatilag dialógus nélkül hozza végig született túlélőt, aki egyszerre opportunista gazember, hiszen minden tette gondosan kiszámított és megkéri a segítség árát, de közben ott van benne a klasszikus, önfeláldozó hős is. A Mad Max 2 persze tulajdonképpen egy posztapokaliptikus spagettiwestern, de annak tökéletes, bár, mit az most kiderült, nem megismételhetetlen.

 

A veszélyes élet éve (1982)

A történet a hatvanas évek közepén játszódik Indonéziában, Sukarno elnök hatalmának vége felé. A hely igazi időzített bomba, így ideális helyszín a veszélyt kedvelő tudósítók és újságírók számára. Hősünk, Guy Hamilton, az ifjú ausztrál újságíró is az efféle izgalmakat keresi. Hamar megismerkedik az apró termetű, félig kínai, félig ausztrál származású Billyvel, aki mindent tud az országról, és valamiért úgy gondolja, hogy Guy tudósításai segíthetnek az ország helyzetén. Többek között a brit attasé feleségének, Jillnek is bemutatja, aki hamarosan a fiú szeretője lesz, és a három ember mindennapjain keresztül megismerhetjük a forrongó térség eseményeit.

A 80-as években sorra készültek az izgalmas filmek a háborús zónában dolgozó újságírókról – lásd Gyilkos mezők, Salvador -, és az újra Mel Gibsonnal dolgozó Peter Weir is ezt a témát dolgozta fel. Bár Gibson ekkor már sztárnak számított, partnere pedig Sigourney Weaver volt, velük egyenértékű szereplővé vált a Billy Kwant játszó Linda Hunt, aki, ahogy a neve is mutatja, egy nő, és aki a szerepért Oscar-díjat kapott a legjobb mellékszereplő kategóriában, először és utoljára olyan színészként, aki a másik nem egyik tagját alakítja.

 

Halálos fegyver (1987)

„Öreg vagyok én már ehhez!” – mondja újra és újra Roger Murtaugh nyomozó, aki a jól megérdemelt nyugdíjas évekre készül, és akit balsorsára egy teljesen más típusú zsaruval, Martin Riggs-szel hozza össze a sors. Riggs olyan, mint egy fel nem robbant kézigránát, keresi a veszélyt és nem félti a bőrét, és furcsa módon ők ketten egy olyan jó párost alkotnak, hogy egy sor folytatást is megélt a film, amihez igencsak patinás alkotógárda jött össze. A rendező Richard Donner, a forgatókönyvíró a mostanában rendezőként visszatérő Shane Black, a zenét pedig Eric Clapton szerezte.

Mondjunk valami vicceset? Riggs szerepét állítólag eredetileg Bruce Willisnek szánták, ám ő nemet mondott, hogy eljátszhassa John McClane-t a Drágán add az életed!-ben, amit viszont Mel Gibson nem vállalt el. Ennek a sztorinak a hitelességéért nem vállalhatunk kezességet, de Danny Glover és Gibson kettőse tényleg fantasztikusan működik, remek az akció és még jobbak a dumák. Egyedül Gibson frizurája nem bizonyult időállónak, de ezen a későbbi részekben korrigáltak.

 

A rettenthetetlen (1995)

5 Oscar-díj, el sem hisszük, ennyit vitt haza Gibbo – és további öt jelölést, illetve még két kosár más díjat. Jócskán túlértékelt darab, mondjuk mai szemmel. ám megjelenésekor Gibson második rendezése, aminek a főszerepét is magára vállalta – a későbbieknek már nem -, meglepően újszerű, bátor és izgalmas volt, egy friss, történelmi köntösbe öltöztetett kalandfilm sok vérrel, izgalommal és humorral. Bár tudjuk, hogy amit itt látunk, az csak nagyjából történt meg, hogy az angolok nem voltak ostoba vérnősző barmok – illetve csak néha, viszont a skótok évszázadokon keresztül rabolták végig Észak-Angliát -, mégis jó átadni magunkat a kalandnak.

A Rettenthetetlen mellesleg nem a főhős, William Wallace, hanem a kisebb szerepet játszó Robert the Bruce, ragadványneve volt, és a híres nevezetes kék arcfestés is rég kihalt, már a római időkben,sőt, a skótok ekkor még nem viseltek szoknyát, de pont az ilyesmi adja a film romantikáját. A forgatás egyébként elég drágára sikerült, mert fontos csatajeleneteket kellett újraforgatni, mivel rengeteg link statiszta látszott a felvételeken karórával és tornacipőben, sőt, napszemüvegben.

 

Mi kell a nőnek? (2000)

Mel Gibsonnak nagyszerű humora van, ha nem az őt ittas vezetésért őt 2006-ban megállító rendőröket kérdezzük, és ezt leginkább ebben a filmben bizonyította. Ő Nick Marshall, egy rendkívül macsó, de kissé ódivatú reklámguru – és van egy sanda gyanúnk, hogy a karakter a Reklámőrültek című sorozat kiindulópontja is lehetett -, akinek céges pozícióját egy nő veszélyezteti, ám csoda történik. Nick egy jókora áramütésnek köszönhetően egyszerre hallani kezdni, mit gondolnak a nők, és ezt szépen ki is használja. Egy bizonyos pontig.

Nem véletlen, hogy gyakorlatilag havonta nézhetjük megy a tévében valamelyik csatornán a filmet, mert a nők egyszerűen imádják – mert tényleg olyasmit gondolnak, amit itt elhangzik. Erre garancia, hogy egy nő a rendező, Nancy Meyers, aki a dialógusok egy részéért is felel. És persze remek a két női főszereplő, Helen Hunt és Marisa Tomei is, akik mellett Gibson láthatóan remekül érzi magát, a történet pedig TÉNYLEG megmutatja, hogyan születik egy méregdrága reklám. és a Nike filmbéli képviselői a sportmárka valódi vezetői.

Apocalypto (2006)

Gibson harmadik rendezése, a 2004-es A Passió is már a történelmi hűségről szólt – talán vezeklésként A rettenthetetlen „szerzői szabadságáért” -. negyedik filmje pedig elképesztő példa arra, miként keltheti életre egy kívülálló egy tőle minden szempontból távol álló, már letűnt kultúra történetét. Az Apocalypto maja nyelven készült, nagyrészt amatőr maja színészekkel és Mexikónak azon a dzsungel borította területén, ahol egykor a maják uralkodtak – majdnem el is vitte egy áradás az egész forgatást. Az eredmény viszont tényleg elképesztő, akár szeretjük Gibsont, akár nem.

A film egyrészt egy hagyományos üldözős sztori, ahol az üldözött, az őserdei vadász, Jaguár Mancs, akinek törzsét maja fejvadászok támadták meg és rabolták el, a rá vadászók ellen fordul, másrészt egy civilizáció megrázó bukását látjuk. A foglyokat ugyanis emberáldozatként használják a természeti katasztrófák sújtotta, éhező birodalomban, hogy újra elnyerjék az istenek kegyét, és ennek bemutatása egyrészt idegborzoló – és tényleg él a 18-as korhatár karika -, másrészt van az egészben valami méltóságteljes és lenyűgöző. És egy rakás plusz pont jár Gibsonnak azért, mert a negatív főhős fejvadászok már arcra és karakterre is rendkívül izgalmas figurák.