D’Artagnan miatt ismét érdemes moziba menni - A franciák visszavették Hollywoodtól azt, ami az övék

A három testőr: D’Artagnan nem vállal kevesebbet, mint hogy két órában kellemesen elszórakoztasson, és ezt a legmagasabb színvonalon teljesíti.

Néha az az érzésem, hogy teljesen megfeledkeztünk arról, mi is a mozi igazi lényege. Honnan is jött a mozgókép? Vásári mutatvány volt, szenzáció, amin ámultak az emberek. Innen aztán persze felküzdötte magát egy dramatizált történeteket bemutató médiummá, de bevallom, néha olyan jól esik, amikor nem egy parabolát akar elém tárni; nem folyton izgő-mozgó, villogó effektusokkal akar lenyűgözni; vagy épp nem három-négy órás opuszokkal teszi próbára a türelmemet. Alexandre Dumas legnépszerűbb regénynek legújabb feldolgozása visszahozta a klasszikus moziba vetett hitemet, és nem mellesleg

a franciák visszavették Hollywoodtól azt, ami az övék.

Bár volt már számtalan filmfeldolgozása, ha A három testőrre gondolunk, akkor általában Stephen Herek épp idén 30 éves filmje jut eszünkbe, amiben Kiefer Sutherland, Charlie Sheen, Oliver Platt, Chris O'Donnell, Tim Curry és Rebecca De Mornay játszották a főbb szerepeket. Nem rossz film, sőt, nem véletlenül ez – volt mostanáig, szerintem – a legnépszerűbb A három testőr filmadaptáció. A D'Artagnan alcímet viselő új francia feldolgozás ugyanis úgy modernizálja a regényt és a kosztümös kalandfilmet, hogy közben mégis megmarad igazi klasszikusnak. Mintha 20-40 évet utaznánk vissza az időben, mégsem poros, mert ügyesen bánik a modern filmnyelvvel is.

Martin Bourboulon – akinek amúgy ez a negyedik nagyjátékfilmje – a szórakoztatás legegyszerűbb módját választja: nyakon ragadja a nézőt, és két órára behajítja egy olyan világba, ahol hiába itat át mindent az ármánykodás, a becsület és a penge úgyis győzedelmeskedik. Ami először feltűnt, hogy ez a film mer koszos lenni. Úgy értem, hogy az elmúlt években hozzászokott a szemünk a letisztult, már-már túlságosan is steril képekhez, A három testőr azonban mocskos:

szinte érezzük a mosdatlan kanszagot, a 17. századi Párizs bűzös utcáit és az elsütött fegyverek után keletkező puskaporszagot.

A karakterek piszkosak, és még a hölgyek szoknyájának alja is sáros, mikor a kertben járnak. Ha kissé nagyzolni akarnék, azt mondanám, hogy Bourboulon mindenféle plusz technika nélkül megcsinálta a 4DX-es filmet (tudjátok, amiben mozog a nézőtér, spriccel a víz, tarkón fújnak, meg egyéb galádságok).

Forrás: Forum Hungary

 

Ebbe miliőbe aztán belehelyezi a francia színjátszás színe-javát. Athos-t Vincent Cassel, Porthos-t Pio Marmaï, Aramis-t Romain Duris, d'Artagnant pedig François Civil alakítja. Aztán ott van még Louis Garrel XIII. Lajos szerepében, a királynét Vicky Krieps játssza, a Milady szerepében pedig Eva Green remekel. Minden színészről süt, hogy

ez bizony egy jutalomjáték, nem mellesleg egy hatalmas megtiszteltetés

(olyasmi ez, mint itthon az Egri csillagokban játszani). De nem csak külön-külön jók a színészek, a kémia is működik köztük: a testőrökről például az első pillanatban elhisszük, hogy ősrégi cimborák. Egy ilyen helyzetből nem hiányozhat a humor sem, ami inkább kimért és intellektuális, mint explicit, harsányan kacagós. Olyasmire gondolok, mint amikor Athos-ról megjegyzik, hogy alkoholba akarja fojtani a démonjait, ám azok mindig megtanulnak úszni. Szóval vannak itt bon motok is, de amolyan francia módra.

Forrás: Forum Hungary

 

Megvan a miliő, megvannak a karakterek, most jön a cselekmény. A sztori egyszerre marad hű Dumas eredeti történetéhez, és modernizálja azt. Külön cikket kéne nyitni annak, hogy mennyi minden más ebben a filmben, mint a regényben – vannak egyértelmű pillanatok, amikor biztosak vagyunk benne, hogy ezt nem Dumas találta ki –, így most nem is sorolom, de az biztos, hogy jó irányba variáltak a történeten (akinek nem tetszik, hogy nem azt látja a vásznon, amit a könyvben olvasott, az ne nézzen adaptációkat!), miközben a hangulatát maximálisan sikerült megtartani. A három testőr: D’Artagnan nem modern, abban az értelemben, hogy tényleg a 17. században játszódik, ami kézzel tapintható (lásd, amit fentebb írtam erről), ugyanakkor nagyon is modern, ami a történet bizonyos elemeit (ezeket nem lőném le előre, fel fog tűnni, ha látod majd a moziban) és a rendezést illeti. Bourboulon ugyanis nem csak az élethű környezettel ránt be a történetbe, hanem az akciójelenetekkel is, amiknek mindig a sűrűjében találjuk magunkat. Persze, nem spanyol viasz ez, már sokszor láttunk ilyet – a Marvel-filmek is gyakran élnek ezzel az eszközzel –, ám a kettő együtt, a zajos-szagos miliő és a harc kellős közepébe helyezett kamera közösen ad egy olyan érzést, mintha egy hangulatos hullámvasúton száguldanánk. Aki valamennyire is ismeri a sztorit, az tudja, hogy miként találkozik először D’Artagnan mindhárom testőrrel egyszerre, és mi következik ez után. Ez a harcjelenet egyetlen hosszú snitt, miközben olyan, mintha mi is ott téblábolnánk, és a kamera mindig azt a karaktert követi, aki épp elszáguld mellettünk.

Forrás: Forum Hungary

 

Persze az, hogy alcímet kapott a film, nem csak azért van, mert alapvetően D’Artagnan testőrré válását követjük nyomon, hanem azért is, mert ketté lett bontva, a Milady alcímet viselő második rész elvileg még idén decemberben érkezik. Ezzel egyfelől elejét vették annak, ami mostanában egyre többeket – köztük engem is – zavar, és nem egy rekordhosszúságú (a két rész együtt négy órát tesz ki) film került a moziba, másfelől pedig egészen biztos vagyok benne, hogy ez egyfajta tisztelgés az 1961-es, szintén francia feldolgozás előtt, amit ugyancsak két részben vetítettek: A királyné nyakéke, A Milady bosszúja.

ez is érdekelhet

Ezek a legrosszabb adaptációk legjobb alakításai

A filmes adaptációk esetében a legtöbb esetben csalódunk, hiszen nagyon ritka az az eset, amikor a végeredmény megközelíti az eredeti mű minőségét. Vannak azonban olyan színészek, akiknek az alakítása kiragyog a legrosszabbul sikerült feldolgozásokból is.

Tovább

 

Nem akarok túl lelkesnek tűnni, hiszen nyilván vannak sokkal értékesebb filmek is ennél, és ha innen nézem, akkor A három testőr: D’Artagnan igazából az égegyadta világon semmit sem tesz hozzá az egyetemes filmtörténethez. Viszont olyan fene jóleső, és minőségi kikapcsolódást nyújt, amire kevés film képes mostanában.

Valami ilyesmi érzés lehetett az 1800-as években először olvasni Dumas regényét.