A lengyel Pawel Pawlikowski lengyel nyelvű filmjét meglepő módon három kategóriában, legjobb filmként, legjobb rendezésért és legjobb operatőri munkáért jelölték Oscarra.
A lengyel Pawel Pawlikowski igazi bravúrt hajtott végre: előző munkájával, az Idával (2013) elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar–díjat egy sor más kitüntetés mellett, és új filmje is Oscar-jelölt, ráadásul három kategóriában is. Akárcsak az Ida, ez is esélyes a legjobb idegen nyelvű film és a legjobb operatőri munka kategóriában, de Pawlikowski ezúttal rendezőként is nyerhet, pedig ez rendszerint az angol nyelven készült alkotások készítőinek adatik csak meg. De nem fog nyerni, mert a Hidegháború messze nem olyan erős, releváns és következetes, mint az Ida volt, és messze nem mond el annyit Lengyelországról és a világról, mint azt az Ida tette.
Pedig a sokáig Angliában, majd Franciaországban élő és dolgozó Pawlikowski, akinek óriási szerepe volt a fiatal Emily Blunt felfedezésében a Szerelmem nyara (2004) című korai munkájával, nagyon is személyes történetet vitt a vászonra. Persze megint fekete-fehéren, mert az egyrészt nagyon jól mutat az ilyen régi sztoriknál, másrészt díjakat is szívesen osztanak az ilyen munkáknak, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a rendező a saját szülei viharos kapcsolatát vitte vászonra, amibe beleszőtte a leghíresebb lengyel néptáncegyüttes alapítóinak történetét is. A néptánc szóra persze nem sokan kapják fel a fejüket, így ez a szál például a film előzeteséből teljesen hiányzik, ahogy a jelenetfotók között sincs semmi erre utaló, mintha titkolni akarták volna, pedig nagyon is fontos.
Főhősünk, Wiktor (Tomasz Kot) ugyanis kissé valószínűtlen módon egyszerre népdalgyűjtő, karmester és a frissen alapított Mazurek néptáncegyüttes vezetője, aki őszintén lelkesedik a népi kultúráért. Csakhogy ugyanezt a népi kultúrát a háború utáni kommunista vezetés nem csak a népművelés, hanem a propaganda eszközeként is látja, így a repertoárba hamarosan Sztálint, a világbékét, a baráti szocialista országokat dicsérő dalok is bekerülnek, Wiktor pedig nem örül, de nem is tiltakozik. Mert ott van neki az egyik énekesnő, a temperamentumos Zula (Joanna Kulig), és azt tervezi, hogy együtt szöknek el Nyugatra, nem azért, mert a kommunizmus rossz, hanem azért, mert kint jobb, a lány azonban az utolsó pillanatban meggondolja magát. A történetnek azonban nincs itt vége, mert ők ketten képtelenek lemondani egymásról – és sajnos képtelenek együtt lenni. A film pedig annyira belefeledkezik ebbe a se veled, se nélküled kapcsolatba, hogy másról nem is igazán mesél, sőt, igazából a szereplőkről sem, csak arról, ami köztük van, vagy az adott pillanatban éppen nincs.
Nagyon vékony vonal választja el azt, hogy mit lát az ember kívülállóként végzetes, világ- és falrengető szerelemként, és mit lát önző, egymásban csak kárt tevő kapcsolatként. A Hidegháború elején még elhittem, hogy itt valami gyönyörű dolgot látok két ember között, és vannak is a filmnek csodaszép pillanatai, de aztán egyre inkább azt éreztem, hogy ez a két ember pont olyan, mint azok a folyton veszekedő, majd kibékülő párok, akikből minden romkocsmában látni legalább egyet, de inkább többet. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy a főhős karakterével nem sokat lehet kezdeni: ő a magas, jóképű értelmiségi, aki szeret szenvedni, és aki leginkább csak sokatmondóan néz, mást nem nagyon csinál. Nála sokkal izgalmasabb Zula alakja, és nem csak azért, mert az őt alakító Joanna Kulignak fantasztikus kisugárzása van, hanem azért is, mert ő tényleg irányítja azt, ami vele történik, neki vannak impulzusai és nem utolsósorban egyszerűen azért, mert izgalmasabbra lett megírva.
Értékelés: 7/10
