Kritika: Wind River – Gyilkos nyomon - Tíz kicsi lepusztult indián

Indiánrezervátumban élni nem jó, tudjuk meg a Sicario forgatókönyvírójának első rendezéséből, mert bazi hideg van, nincs se munka, se móka, a lányokat pedig gyilkolja valaki.

Bevett hollywoodi karriermodell, amely szerint az illető filmes pályafutását forgatókönyvíróként kezdi, abból amúgy is rengeteg van arrafelé. Mást ne mondjak, Steven Spielberg is mások filmjeit írta meg, míg be nem futott, és ha az illető egymás után több sikeres projektben is részt vett íróként, elég fontos embert ismert meg és elég tapasztalatot szerzett, akkor jöhet a rendezés is, rendszerint egy mérsékelten ambiciózus alkotással kezdve. Pontosan ezen az úton jár Taylor Sheridan (A préri urai, Sicario - A bérgyilkos), aki ezzel az izgalmas-havas krimivel teszi le rendezői névjegyét – ami persze egy unalmas és elcsépelt frázis, de tényleg ezt teszi.

Egy indiánrezervátumban járunk valahol Wyoming államban, a neve Wind River, ahol hősünk, aki történetesen nem indián, de a volt neje az, a kisfia pedig innentől számolva nyilván félig az, aki a Vadgazdálkodási Hivatalnak dolgozik. Az a dolga, hogy levadássza a helyi csordákat dézsmáló ragadozókat, prérifarkasokat vagy pumákat, és munkája közben akad rá egy fiatal lány megfagyott holttestére. Mivel a rezervátumok zavaros jogi státusza miatt az amúgy is pár emberből álló indián rendőrség csak akkor intézkedhet, ha a tettes és az áldozat is indián, az eset kivizsgálására egy FBI ügynök érkezik. A fiatal nő nem ismeri ki magát a helyi viszonyok közt, még meleg ruhát sem hozott az istenverte hideg helyre, így kénytelen a holttestre rátaláló nyomkövető segítségét kérni, akinek amúgy sem ismeretlen az áldozat, és megvan a maga elszámolnivalója a rezervátumban.

Sheridan első rendezéséhez nyilvánvalóan egyrészt saját korábbi munkáira támaszkodik, hadd kapják azt az őt ismerők, amire számítanak, másrészt számos helyről kölcsönöz. A saját nőiességével is folyton hadakozó FBI nyomozónő előképe egyértelműen Emily Blunt kőkemény, mégis érzékeny rendőrnője, akire Elizabeth Olsen még valamelyest hasonlít is, ahogy az indiánrezervátum környezete és egyfajta jeges tükörképe a mexikói határvidéknek a Sicarióból, míg A préri uraiból a neowestern motívumok köszönnek vissza. Aligha kockáztatunk, ha a skandináv krimiket is inspirációként vesszük, akárcsak a Coen testvérek Fargóját, de a rendező egy kicsit még Tarantinótól is idéz, és ezzel a sok utalással és idézgetéssel egy kicsit elveszik a film saját hangja. Pedig lenne miről mesélni, mit mutatni.

Amikor a film a rezervátum életével foglalkozik, akkor nagyszerű. Merthogy itt nincs mit csinálni, nincs innen kiút, a fiatalokból piti bűnözők lesznek, vagy amint tehetik, elmenekülnek. Azt is jól érzékelhetjük, milyen itt a táj, a környezet, a járhatatlan utak, a hóval befújt szurdokok, ahol csak hószánnal lehet közlekedni, de azzal is csak egy pontig, és ahol szabályosan szétrobbanhat a tüdő a belélegzett jeges, mínusz 20-30 fokos levegőtől. És amikor akció van, az majdnem olyan izgalmas, mint a Sicarióban, de pont az húzza le a filmet, ami papíron az erőssége. Hogy egy forgatókönyvíró rendezte. Egy rendező más forgatókönyvét eszközként használja, az nem szentírás, csak egy eszköz. Ki lehet hagyni belőle dolgokat, a leírt sorok helyett erős képeket, gesztusokat vagy zenét használni, meg lehet kerülni, visszavágni vagy ráerősíteni.

Sheridan azonban folyamatosan evidens dolgokat mondat ki szereplőivel, elsősorban a Jeremy Renner által egyébként meggyőzően játszott főhős vadásszal, aki olyan, mint egy két lábon járó, cowboy kalapos vidéki bölcsességtár. Olyanokat mond, hogy „A hómezőn nincsen olyan, hogy szerencse” és azt, hogy „Fogadjuk el a fájdalmat, és akkor élvezhetjük az emlékeket” meg azt, hogy „Én nem a világ, hanem a saját dühöm ellen fordultam”. Ráadásul mindezt egy olyan közegben, ahol eleve nem szokás sokat beszélni, amire helyenként maga a film is utal, és egy olyan történetben, aminek a szikárság lenne a legfőbb erénye, hiszen itt semmi sem komplikált, a nyomok pedig összesen két irányba vezethetnek a tett helyszínétől. És amikor a Wind River - Gyilkos nyomon képes szikár maradni, akkor szép és jó, megmutatja, milyen lehetett volna, ha egy jobb, de legalábbis rutinosabb rendező készíti el. És ami a magyar alcímet illeti, mit jelent egyáltalán? Hogy maga a nyom gyilkol?

Értékelés: 6/10