Vannak eleve pocsék filmek, amiktől senki nem várt semmit, és vannak jó nevű rendezők, akiktől minőségi munkát vártak, de a végeredmény csapnivaló lett. Ilyenkor jön igazán jól egy álnév!
Dennis Hopper - A szemtanú nyomában (1990)
A Szelíd motorosok (1969) után nyilván képtelenség azt mondani, hogy Dennis Hopper rossz rendező lenne, de neki is voltak mellényúlásai, ahogy színészként is voltak borzasztó alakításai – gyaníthatóan az okok mindkét esetben a túlzott drog- és alkoholfogyasztásra vezethetők vissza. Ez a filmje eleve rosszul kezdődött, ő és a főszereplő Jodie Foster már a legelső forgatási napon egymásnak ugrottak, mert az utóbbi rendkívül kényelmetlenül érezte magát egy zuhanyjelenet felvétele során – de ha Foster figyelmesen elolvasta volna a forgatókönyvet, akkor rájöhetett volna, hogy az egész film ilyen lesz.
A történet ugyanis arról szól, hogy a maffia elől menekülő művésznő és az utána küldött, Hopper által játszott bérgyilkos között mániákus szerelem szövődik - amiből kiérezhető volt Hopper megszállottsága iránta. Nem segített a helyzeten a csapnivaló, zavaros cselekmény és a tény, hogy Foster idő közben lebeszélte Meryl Streepet, hogy Hopper következő filmjében játsszon, és ez a rendező fülébe jutott.
A film gyakorlatilag a darabjaira esett szét,
a kritikusok utálták, Hopper pedig a Rendezők Szakszervezete (Directors Guild of America) által kínált kiskaput választotta, és az Alan Smithee néven került a stáblistára. Itt még nincs vége a történetnek, mert Hopper hamarosan kiadott egy 18 perccel hosszabb verziót, ami nem „rendezői változatként” jelent meg, hanem más címen, Csapdában-ként, mintha egy teljesen más film lenne.
Paul Verhoeven - Showgirls (1995)
A holland rendező a 80-as évek második felében valósággal berobbant Hollywoodba, és zsinórban készítette le az olyan, ma is kultuszdarabnak tartott sikerfilmeket, mint a Robotzsaru (1987), a Total Recall - Az emlékmás (1990) vagy az Elemi ösztön (1992).
Csakhogy minden jó sorozatnak vége szakad egyszer,
és Verhoeven következő munkája, a Showgirls (1995) jókora kudarc lett, hiába ugráltak benne mindenhol meztelen lányok. A filmmel két Arany Málna díjat is hazavihetett, a legrosszabb filmért és a legrosszabb rendezésért járót, és becsületére legyen mondva, el is ment a díjátadóra – első díjazottként - személyesen átvenni a díjakat, ami mindig a kármentés legjobb módja. Csakhogy a film erősen megvágott tévéverziójához nem adta már a nevét – egy rossz film agyonvágva a legrosszabb opció -, és ott a stáblistán a nem létező Jan Jensen szerepel.
Noah Baumbach - Highball (1997)
Noah Baumbach (Frances Ha, Házassági történet, Fehér zaj) ma az egyik legismertebb független filmes rendező, részben saját jogon, részben felesége, Greta Gerwig állandó alkotótársaként – új közös munkájuk, a Gerwig rendezte Barbie az év egyik legjobban várt filmje. Persze volt idő, amikor még Baumbach is csak kereste a saját hangját. Ekkor készült Highball című filmje, gyakorlatilag kézzelfogható történet nélkül, ami
egy rakás önelégült értelmiségiről szól, akik folyamatosan buliznak és egymásra másznak.
Az egészet alig hat nap alatt vették fel, majd a producer menet közben lelépett – de annyira azért nem szakított a produkcióval, hogy a gyakorlatilag befejezetlen filmet ne adja ki valamivel később. A sértődött Baumbach természetesen nem akart a stáblistán szerepelni, így rendezőként az Ernie Fusco név került fel, forgatókönyvíróként pedig a Jesse Carter. Így valóban jobban járt, mert az egész film, amiben ő színészként is szerepet vállalt, egy sznob, sehová sem tartó pózőrködés, egy vállalhatatlan művészkedő fércmunka, pedig olyanok szerepelnek benne, mint Eric Stoltz, Peter Bogdanovich vagy Ally Sheedy. Munkatapasztalatnak biztos jó volt.
Kiefer Sutherland - Woman Wanted (1999)
Van olyan, hogy egy színész kedvet kap a rendezéshez, és sokukról derül ki, hogy van érzékük és tehetségük a dologhoz – és van, akiről kiderül, hogy ezt nem kéne erőltetnie. Az utóbbiak közé tartozik Kiefer Sutherland is, aki talán apja, Donald Sutherland árnyékából akart kitörni, amikor belevágott a rendezésbe. A furcsa szerelmi háromszöget bemutató, Holly Hunter, Michael Moriarty és saját főszereplésével készült Woman Wanted, amiben édesanyja, Shirley Douglas is játszott, Sutherland harmadik és egyben utolsó rendezése volt – előző próbálkozásai a Last Light című tévéfilm és a Bosszú és igazság Új-Mexikóban (1997).
A film annyira gyengére, lassúra és unalmasra sikerült, hogy ezt még maga a rendező is belátta,
aki ezek után a régi, jól ismert hollywoodi módszerhez nyúlt, az ilyenkor szokásos Alan Smithee néven szerepeltette magát. Csakhogy ezzel magát az álnevet is lejáratta, amit ezek után már soha senki nem használt. Amolyan bizarr lábjegyzetként a Woman Wanted a legjobb független produkció díját nyerte el az Ajijic International Film Festivalon – erre bizony rá kellett guglizni, és kiderült, a hely nem a Balkánon, hanem Mexikóban található.
Walter Hill - Szupernova (2000)
Bár a James Spader, Angela Bassett és Robert Forster főszereplésével készült bizarr sci-fi drámát Walter Hillt (48 óra) kezdte el, a produkció olyan szinten szétesett, ha minden igaz, nagyrészt a költségvetéssel kapcsolatos viták miatt, hogy a gyártó stúdió, az MGM behozta először társrendezőnek Jack Sholdert, majd amikor kiderült, hogy ő sem boldogul, a veterán Francis Ford Coppolát, hogy gatyába rázzák a projektet – ami nagyjából annyira sikerült, hogy
összeraktak egy levetíthető, forgalomba hozható változatot.
A megszégyenült Hill hátat fordított a produkciónak, de mivel a felvett anyag zömét ő készítette, a szakszervezeti szabályok alapján nem sétálhatott csak úgy el – a bemutató idején Sholder és Coppola nevét nem tüntették fel -, így a rendező végül azt a megoldást választotta, hogy a Thomas Lee név szerepeljen a stáblistán. A Szupernovát pedig úgy, ahogy van, rögtön el is felejtette a világ…
David O. Russell - Accidental Love (2015)
A dilis vígjáték, amelyben az agykárosult Jessica Biel kavar a kongresszusi képviselő Jake Gyllenhaallal, minden szempontból katasztrófa. A filmet egy David Bergstein nevű kezdő, de ambíciózus producer hozta tető alá, majd forgatás közben kiderült, hogy az ígért pénznek csak a töredéke van meg, Bergstein- aki azóta letöltött egy 8 éves börtönbüntetést is - pedig arra akarta rábeszélni a filmeseket, hogy elégedjenek meg annyival, és fejezzék be a filmet. Ők nem elégedtek meg az aprópénzzel, és a stáb bizonyos, kulcsfontosságú jelenetek felvételét direkt elszabotálta - függetlenül, mivel szerződést írtak alá, a színészek zöme leforgatta a rájuk eső részeket még 2018-ban.
majd a megrendelő Capitol Films 2010-ben csődöt jelentett. A cég függőben lévő projektjeit végül egy kisebb vállalkozás, a Millennium Entertainment vásárolta fel, akik felbéreltek egy profi vágót – így lett kész a csapnivaló film, amihez Russell nyilván nem adta a nevét, így Stephen Greene-ként szerepel.
