Nem a Családi testcsere az év vígjátéka, de az elmúlt időszakban annyira gyatra volt a felhozatal a francia komédiákból, hogy az egymás bőrébe bújó hibbant családtagokkal most bőven kiegyezünk.
Az elmúlt úgy nyolc évben – plusz mínusz egy két év – menetrendszerűen érkeznek hozzánk a francia vígjátékok, és mind csapnivaló. Hiába írják a sajtóanyagban, hogy hány millió nézőt produkáltak odahaza, mekkora bevételt hoztak és hány hétig voltak a toplistákon, a legjobb esetben is gyenge közepesek, vagy még az sem. Még ha jól szándékkal készültek is és fontos témákat boncolgatnak – társadalmi egyenlőtlenségek, bevándorlás, nemek viszonya, egyebek –, mindnek gyenge sztorija van, halványak a poénok és ami a legfájóbb, a francia komikusok ezen generációja csapnivaló. Olyanokra gondolok, mint Christian Clavier – az ostoba apród a Jöttünk, láttunk, visszamennénk filmekből, vagy akár a kétségkívül szimpatikus, Omar Sy, aki az Életrevalók óta nem sokat tett le az asztalra, pedig az már tíz éve volt. Ami azt illeti, a Családi testcsere férfi főszereplőjét, Franck Duboscot sem tartom tól sokra, éppen ezért volt kellemes meglepetés maga a film.
Ha valakinek ismerős lenne a név, de nem tudná hová tenni, őt a Szerelembe gurulva (2018) című feledhető vígjátékban láthattuk a nála sokkal tehetségesebb Alexandra Lamy oldalán, aki ezúttal is a partnere, Ők Apu és Anyu – van nevük is, de mint látni fogjuk, ez gyakorlatilag lényegtelen -, akiknek van egy tinifia és egy tinilánya, meg egy kislányuk. Ők a Morelék, aki egy teljesen hétköznapi, egymást unó/idegesítő (diszfunkcionális) család, akik elvannak egymás mellett, aztán annyi. Csakhogy egy kevésbé sikerült vidámparki látogatás után a család egy különös problémával szembesül, mind testileg mind pedig lelkileg igen komoly változáson mentek keresztül az éjszaka folyamán. A legfiatalabb gyerek az apja testében ébred, aki tinédzser fia testében van, a fiú pedig nővére bőrébe bújt, miközben az édesanya hét éves lányuk szerepét veszi át a családban. És ez még csak a kezdet, mert a csere újra és újra megtörténik, ahogy felébrednek, és mire megjegyzik, ki kibe „bújt bele”, már újrarendeződik minden.
Ami azt illeti, a testcserés vígjáték nem a műfaj legkifinomultabb változata, ugyanakkor rengeteg poénlehetőséget biztosít még akkor is, ha csak két alany cserélődik fel, itt viszont hatan vándorolnak ide-oda testileg – a hatodik a nagymama, ha valaki szemfülesen utánaszámolt. És naná, hogy vicces –ha nem is politikailag korrekt, ha egy kisiskolás kislány pöfékel, mint a gyárkémény, vagy mások füle hallatára panaszkodik arra, hogy a másik már két éve nem nyúlt hozzá! Fel kell persze venni a ritmust, egyrészt azért, mert néha tényleg nehéz követni, hogy ki kinek a bőrében van, másrészt azért, mert
a poénok jó nagy adagban és elég gyorsan érkeznek,
és ha nem is ül mindegyik, Jean-Patrick Benes rendező jól pörgeti ezt az egészet ahhoz, hogy a kevésbé sikerült viccek is eladhatóak legyenek.
A nagy kérdés persze az, hogy akkori is ilyen jól szórakoztunk volna a Családi testcserén, ha előtte nem láttunk volna vagy harminc abszolút felejthető, másod- vagy harmadrendű francia produkciót! Jó eséllyel nem, merthogy ez a film is hasonló produkciós értékeket hordoz – ki tudja miért, de minden francia komédia úgy néz ki, mint egy tévéfilm -, és ami a színészgárdát illeti, ismét legfeljebb két nevet lehet kiemelni. Az egyik a már emlegetett Alexandra Lamy, a másik a kislányt alakító Rose de Kervenoaël, aki született tehetség. A többiekben inkább az a jó, hogy Jean-Patrick Benes többnyire sikeresen fogja vissza a ripacskodásukat, vagy csak akkor ad nekik szabad teret, ha azt a helyzet megkívánja, mondjuk akkor, ha a fiatal srácnak azt kell eljátszania, hogy
ő tulajdonképpen a saját nagymamája. Vagy az apja. Vagy a kishúga. Vagy amit kidob a gép.
Értékelés: 7/10
A SZESSÖN különleges kiadásában ezúttal akasztjuk a hóhért: nem más püföli a dobot, mint a PORT.hu új videósorozatának munkatársa, a zenei és bulvár tévéműsorokat karcos hangon ekéző blogger, Péter Dávid!
