Zseniális filmek, amiket csak egyszer lehet megnézni

Vannak olyan filmek, amiket muszáj megnézni,. de nem muszáj szeretni, olyan felkavaró alkotások, amikre jó eséllyel mindig emlékezni fogsz, de többször aligha néznéd meg őket. Közülük elég sokban zongoráznak.

A boldogságtól ordítani (1998)

Trish (Cynthia Stevenson) boldog házasságban él pszichiáter férjével (Dylan Baker) és három gyermekükkel. A férj titokban kisfiúkra gerjed, fia tizenegy éves osztálytársánál próbálkozik, tömeggyilkos ámokfutásról fantáziál, és tinimagazinokkal maszturbál. A férj egyik páciense (az e szereppel befutó Philip Seymour Hoffman) obszcén telefonhívásokkal zaklat embereket, és Trish nővérét (Lara Flynn Boyle) próbálja elcsábítani. Ezalatt Trish szüleinek negyven éve tartó boldog házassága felbomlik, az asszonynak elege lett a floridai tespedésből. Todd Solondz olyan embereket tárt a nézők elé, akik szenvednek konvencionális életük korlátai között, és perverz szexuális késztetéseiknek engedve próbálják megtalálni a boldogságot. A botránynak köszönhetően a művész mozik slágerévé vált sikerfilm

úgy mutatta be közel sem hibátlan hőseit, hogy nem mondott ítéletet róluk, s ez viszolygást váltott ki a nézők egy részéből.

Táncos a sötétben (2000)

Lars von Trier egy zseniális provokátor, ugyanakkor egy szadista állat is, aki minden munkájában brutálisan megkínozza hősnőit, de sehol olyan kegyetlenül, mint ahogy azt itt az izlandi énekesnővel, Björkkel teszi. Az ő karaktere, ahogy az von Triernél lenni szokott, már a legelején kudarcra van ítélve, ahogy acélgyári munkásként kívánja előteremteni fia szemműtétéhez szükséges pénzt. Csakhogy a betegség örökletes, és az anya egyre inkább csak a sötétségben tapogatózik, az idő lerövidül, és elkezdődik a visszaszámlálás. A szürreálissá fokozódó embertelen munkában a gépek zaja teremti meg a Björk képzeletében kibomló dalok zenei alapját. Az emigráció, a betegség, a nyomor problémáit taglaló alkotás a giccs és a totális eszköztelenség határán egyensúlyozva igazi antiműfajt hoz létre

A zongoratanárnő (2001)

Michael Haneke bármelyik filmje rajta lehetne ezen a listán, de nem véletlen választottuk ezt. Zavarba ejtő, nyomasztó és időnként elsöprő, A zongoratanárnőt végignézni hihetetlenül kimerítő élmény. Főszereplője, Erika, akit Isabelle Huppert  oly nagy átéléssel alakít, az erőszakos szexuális fantáziák megszállottja, de elszigeteltségének és Huppert szívszorító teljesítményének köszönhetően végig megőrzi a közönség rokonszenvét. Merthogy hősnőnk, aki ugyan már 40 éves elmúlt, de még mindig az anyja zsarnokoskodik fölötte, egy minden szempontból egészségtelen kapcsolatba keveredik egy diákjával, amely számára a lelki és fizikai kínzás egyik formája és amelyre más példát aligha találunk a film világában. A való élet persze más kérdés…

 

A zongorista (2002)

Władysław Szpilman lengyel zsidó zongorista életéről mesél Roman Polanski 2002-es, háromszoros Oscar-díjas filmje. A zongorista sem szégyenlősködik, ha a második világháború kegyetlenségeit kell bemutatni, ugyanakkor kerüli a giccset – és valamikor már csak az éjfekete humor az egyetlen, ami ennyi szörnyűség között működik, gondoljunk csak Szpilman szerencsétlenkedésére az uborka konzervvel. Adrien Brody rettenetesen a szerep kedvéért, de átalakulása nem csak a külsőségekre korlátozódott. Szpilman szerepére készülve az életét is gyökeresen megváltoztatta: eladta az autóját, felmondta a lakását, kikapcsolta a telefonját, és Európába költözött. Mindezek után a csont és bőrré fogyáshoz szükséges fogyással járó letörtséget és kétségbeesést tartotta a legnehezebbnek: nyilván minden percben sóvárgott az étel után, és rendre befordult, hogy egyáltalán képes lesz-e valaha kimászni ebből.

21 Gramm (2003)

Azt mondják, a halála pillanatában az ember 21 grammot veszít a testsúlyából. Paul Rivers (Sean Penn) boldogtalan házasságban él. Az egykori drogos Cristina (Naomi Watts) kétgyermekes háziasszony. Jack Jordan (Benicio del Toro) börtönből szabadult férfi, aki a keresztény tanításokban talál erőt családja támogatásához. Egy tragikus autóbaleset mindhárom család életét örökre megváltoztatja. A látszólag összefüggéstelen eseménydarabok lassan összeállnak, az óriási kirakójáték az élet és a halál hátborzongató képét tárja elénk. Pont az a kérlelhetetlen logika, amely alapján a végső kép összeáll teszi Alejandro González Inárritu munkáját már-már elviselhetetlenné.

A passió (2004)

Vitathatatlan, hogy a Passió különleges darab Mel Gibson rendezői életművében, mert egyrészt tekinthetjük egy már-már szakrális műnek, ami Krisztus (az egyébként remek Jim Caviezel) szenvedéstörténetére koncentrálva mutatja be, hogy mennyit kellett értünk, a bűneinkért szenvedni, másrészt nézhetjük úgyis, mint erőszakpornót, ami lepipálja még a Fűrész-sorozat legdurvább epizódjait is. Hiszen mit látunk? Egy szerencsétlen embert két órán keresztül kínoznak, méghozzá olyan kegyetlen módon, ami megviseli a legedzettebb nézőt is. Gibson filmje jó, ez nem vitás, minden részletére rengeteg figyelem jutott – például a már „kihalt” arámi nyelven forgatták -, de legalább két jelenet van benne, ami sajnos örökre beleég az agyunkba: a korbácsolás, és az, amikor Jézust felszögelik a keresztfára, majd megfordítják azt, hogy a földbe állítsák.

Hotel Ruanda (2004)

1994-ben az emberiség történetének egyik legszörnyűbb kegyetlensége zajlott Ruandában, melyről azonban a modern világ majdhogynem tudomást sem vett. Három hónap leforgása alatt egymillió embert mészároltak le. A könyörtelen történések közepette egy hétköznapi ember (Don Cheadle) családja iránti szeretetétől vezérelve, nem hétköznapi bátorságról tesz tanúbizonyságot: több mint ezer reményvesztett menekülő honfitársa életét menti meg azzal, hogy menedéket nyújt nekik az általa vezetett hotelben. Terry George filmje attól olyan megrázó, hogy rendkívül józanul, tárgyilagosan mutatja be az eseményeket, de van egy rész, ahol megbicsaklik a távolságtartás is. Hősünk autóval igyekszik a ködben az úton, de a jármú minduntalan akadályokba ütközik, és amikor felszállt a köd, kiderül, hogy holttestek százai borítják az útszakaszt, amit képtelenség kikerülni, egyszerűen muszáj végighajtani rajtuk…

A gépész (2004)

Brad Anderson filmje a nyomasztás olimpiai bajnoka, mégis zseniális, elsősorban persze Christian Bale miatt, aki a sötét hangulatú thriller kedvéért csontsoványra fogyott le. Karaktere, Trevor Reznik álmatlanságban szenved, egy éve nem aludt már rendesen, ez azonban nem szokványos inszomnia, hiszen folyamatos ébrenléte nem más, mint szakadatlan rémálmok sora, melyekben megdöbbentő paranoiák, bűnök, szorongások kísértik. Éjszakáit vagy a repülőtéri kávézóban tölti Marie-val, a felszolgálólánnyal, vagy egy prostituáltnál, Stevie-nél, akinek ő a legrendszeresebb kuncsaftja. Valóság és rémálom szép lassan egybecsúszik, a férfi pedig, hasonlóan a Mementó főszereplőjéhez, egyre kevésbé tudja eldönteni, hogy mi történik vele. Összeesküvés áldozata lett vagy az egész csak meggyötört elméjének képzelgése?

A régi város (2016)  

Kevés nyomasztóbb film készült Kenneth Lonergan drámájánál az elmúlt 10 évben. A Casey Affleck által alakított Lee-t kegyetlenül sújtja az élet, de a férfi néha olyan, mintha nem is érdemelne jobbat. A családját egy tragédiában elveszítette, emiatt el is költözött a Manchester nevű kisvárosból, most azonban bátyja halála miatt kénytelen visszatérni. Kiderül, hogy testvére őt jelölte ki fia gyámjául. A gyászoló kamasszal (Lucas Hedges) azonban nehezen találja a hangot, és kapcsolatuknak az sem tesz jót, hogy még ő sem tette túl magát a traumáin. Bár az elégikus fináléban van valami reménykeltő, hiszen hőseink sikerült közelebb kerülniük egymáshoz, Lonergan célja nyilván nem az volt, hogy boldogan jöjjön ki a vetítésről. Afflecknek egyébként meggyőző nyomorával sikerült egy Oscart hazavinnie, akárcsak Lonergannak egyet a forgatókönyvért.