A törvény embere (Justified) volt a 2010-es éve egyik legjobb, ma is bármikor újranézhető sorozata, amelynek rajongói között ott van Quentin Tarantino is – nemrég nyilatkozta, hogy ez az egyik kedvenc sorozata -, a siker pedig három tényezőnek volt köszönhető. Az irodalmi alapanyagnak, hiszen a széria Elmore Leonard két regényére (Pronto: rapallói nehézfiúk és a Váltságdíj fejében) és egy novellájára épül, a zseniálisan kitalált főhős, Raylan Givens rendőrbíró alakjának és az őt alakító Timothy Olyphantnek, valamint a közegnek, amelyben játszódott. Harlan megye Kentucky állam legelmaradottabb része, az Appalache-hegyvidék hírhedten belterjes, illegális szeszfőzésről, kristálymeth gyártásról és bűnözésről ismert része. Itt vágott rendet a cowboykalapos, szarkasztikus humorú, gyors észjárású és még gyorsabb kezű Givens, aki rendszerint régimódi pisztolypárbajban intézte el ügyeit.  

A sorozat 2010-ben indult, 6 évadot és 78 epizódot élt meg, és 8 év után a készítők úgy döntöttek, visszahozzák Raylant, csakhogy egy teljesen más környezetbe – a címbeli Detroitba – helyezik, hogy lássuk, miként viselkedik a kisvárosi rendőr a nagyvárosban. A törvény embere: Detroit dzsungelében alapanyaga is egy Elmore Leonard regény, a City Primeval, amiben ugyan Raylan Givens nem szerepel, de kicsire nem adunk, így gyorsan beleírták. Ez az „apró” mozzanat sok mindent megelőlegez a történetből,

amelyben sok mindenről érződik úgy, mintha menet közben írták volna át.

Például az alapsztori, amelyben Raylan a tinilányával indul egy nagyobb autós kirándulásra, de a lány (Vivian Olyphant, a főszereplő IGAZI lánya) mindössze azért van itt, hogy hősünk hol elhanyagolja, hol izguljon miatta, majd egy ponton el is tűnik a képből.

Akárhogy is, Raylan és lánya alig tesz meg pár mérföldet, amikor ki akarják rabolni őket, és a móresre tanított rosszfiúkkal pont

Detroitban kötnek ki, ahol Raylan egy nem várt megbízást kap:

egy bíró elleni sikertelen merénylet elkövetőit kéne elkapnia. A nevek is megvannak, gyors meló lesz, ígérik neki, csakhogy egy buta véletlennek köszönhetően valaki tényleg megöli a korrupt bírót, és ha már ott van, magához veszi annak sok titkot rejtő noteszét. Egy újabb buta véletlennek köszönhetően az illetőt, egy Clement Mansell (Boyd Holbrook) nevű szociopatát ugyanaz az ügyvédnő (Aunjanue Ellis-Taylor) képviseli, mint a korábban megismert két rablót, és aki egyrészt rejtélyes okból ragaszkodik védencéhez, másrészt különös kapcsolatba keveredik hősünkkel, akit korábban a tárgyalóteremben a földbe döngölt. Eközben Mansell, akit nem különösebben érdekelnek a következmények, ámokfutásba kezd, amely során olyan ellenségeket szerez, mint az albán maffia vagy a néhai bíró noteszában szereplő befolyásos emberek.

A minisorozat összesen nyolc része során aztán mindenki – vagyis Mansell, a barátnője (Adelaide Clemens), Sweety nevű idősebb partnere (Vondie Curtis-Hall), a rendőrök és az ügyvédnő - a saját játszmáját játssza, Raylan tulajdonképpen csak asszisztál mindehhez. Nyilván az volt a koncepció, hogy

a nagyváros és a modern világ idegen terep számára,

és kell egy kis idő, mire megtalálja a fogást a dolgokon, mire kitapasztalja, mi működik itt és mi nem. Ebben a börtönből frissen szabadult Clement Mansell egyfajta tükörképe, akinek egy olyan világban kell kirabolnia az embereket, ahol mások kriptóvalutában tartják a pénzüket, és mindent átutalással végeznek. És ez a párhuzam nem is olyan rossz, főleg azért, mert Mansell jól eltalált karakter, és az őt játszó Holbrook (Logan - Farkas, Predator - A ragadozó) is majdnem olyan karizmatikus, mint a mindig nagyszerű Olyphant, aki pont azért olyan jó, mert akkor is olyan, mint egy rosszfiú, ha éppen jófiút játszik. Csakhogy nem minden működik ilyen jól.

Ahogy a rövid ismertetőből az kiderülhet,

túl sok minden múlik itt a véletlenen,

túl sokszor vágnak le így sarkokat és rövidítenek le köröket, ami rendszerint a lusta, összecsapott forgatókönyvírás eredménye. A sorozat gonoszának túl sokszor hullik valami véletlen az ölébe, túl sokszor ússza meg véletlenül a lebukást, és túl sokszor intézhetnék el, de valamiért mégsem teszik. Hasonlóan fabrikáltnak tűnik Raylan és az ügyvédnő viszonya, már csak azért is, mert sem Aunjanue Ellis-Taylornek, sem magának a karakternek nincs semmi erotikus kisugárzása. Ebben persze kicsit benne van a klasszikus „ki kivel szövetkezik, ki kit ver át és árul el” féle Elmore Leonard történetmesélés is, de érződik a kidolgozatlanság is.

A Sweety nevű öreg zenészen kívül nincsenek összetett karakterek, bonyolult indítékok, így nincs is igazán tétje az egésznek, mert tudjuk, hogy a végén úgyis előkerül Raylan sajátos igazságtétele. Itt szinte mindenki egy két lábon járó klisé, és fájóan hiányoznak az olyan, saját logika mentén működő alakok, mint az eredeti sorozat Boyd Crowdere – a szerep alapján hívta meg Tarantino annak idején Walton Gogginst az Aljas nyolcasba. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne újra öröm magát Raylan Givenst és az őt játszó Timothy Olyphantet nézni.

Ő mindig jó volt, de ahogy öregszik, egyre jobb lett

– erre remek példa Steven Soderbergh minisorozata, az A kör bezárul , ahol egy teljesen más szerepet kapott. Ott is iszonyú jó volt, itt is az – tényleg élmény nézni! – de egy jobban megírt sorozatot érdemelt volna.

Értékelés: 7/10