A Netflix alkotógárdája tett róla, hogy izgalmasnak találjuk egy egyórás beszélgetés rekonstruálását – na meg persze az odáig vezető utat. Kritika az Interjú a herceggel című filmről.
A 2019-ben a börtönben felakasztva talált Jeffrey Epstein amerikai üzletember és pedofília, illetve szexkereskedelem miatt elítélt bűnöző ügyét a magyarok is részletesen ismerik. Ennek egyik mellékszála volt az András yorki herceg, II. Erzsébet kedvenc fia és a szexragadozó Epstein barátsága,
ami nem kevés kínos percet szerzett a brit királyi udvarnak.
A pikáns, sőt kellemetlen kapcsolatot kimagyarázni próbáló 2019-es, Epstein halála után készült interjú (amelyben a Newsnight riportere, Emily Maitlis vallatta a herceget) annak idején hatalmasat szólt, és ahogy azt A korona című sorozat sikere is bizonyítja, a nézőket kiemelten érdeklik a brit királyi udvar ügyes-bajos dolgai, így egyáltalán nem volt elvetélt ötlet egy nagyjátékfilmben rekonstruálni a hírhedt beszélgetést és az odáig vezető utat, azaz a műsorkészítők munkáját, a másik oldalról pedig András csapatának vívódását és felkészülését.
Annál is inkább, mert az „interjúfilmeknek” van is egyfajta hagyománya, lásd például a Frost/Nixon című 2008-as Ron Howard-filmet, amelyben Richard Nixon exelnök és David Frost angol újságíró 1977-es beszélgetését rekonstruálták. Ám míg abban a karakterdráma mellett a két fél egymásnak feszülése állt a középpontban, és az interjúból magából adódó feszült helyzetek gondoskodtak csak az – elsősorban szellemi – izgalmakról, addig az Interjú a herceggel alkotói a lehető legtöbb módon próbálják elérni (mégpedig sikerrel), hogy filmjük izgalmas legyen.
és egy utolsó nagy bankrablásról lenne szó. Megismerjük a legfontosabb szereplőket, a műsor interjúkat leszervező munkatársát, az interjút készítő riportert, a főszerkesztőt, a szerkesztőket, sőt, még a riporter kutyáját is – majd megtudjuk, kinek mi a pontos feladata.
A zene, a vágás, továbbá az utolsó pillanatokig lebegtetett lehetőség feszültsége, miszerint András és csapata bármikor meggondolhatja magát, és a herceg mégsem vállalja az interjút, ezen felül is gondoskodik róla, hogy a film már azelőtt érdekessé váljon, hogy egy percet is láttunk volna a rekonstruált beszélgetésből. Amikor pedig maga az interjú is sorra kerül (erre egyébként több mint egy órát kell várnunk a játékidőben), bejön a heist movie mellett még egy meglepő műfaj – amire egyébként az alkotók fel is hívják a figyelmet, a karakterek szájába adva, hogy az egymástól fix távolságra leültetett szereplők közötti kérdezz-felelek olyan lesz, mint egy westernfilmes párbaj.
S ha mindez egyes nézőknek esetleg túl szájbarágósnak tűnik,
hamarosan kiköszörülik a csorbát azzal, hogy a szó szerinti említés mellett a film formanyelvi eszközei közé is behozzák a westernelemeket:
legszebb megoldásként azt, hogy az egymással szemben álló „párbajozó” feleket, akárcsak a vadnyugaton játszódó művekben, úgy mutatják be, hogy kapunk egy-egy szuperközelit csak a szemükről – és csak ezután következik maga a párbaj.
Az interjú felelevenítésének legizgalmasabb vonása pedig már független a különféle zsánerfilmes elemektől: erejének egyszerűen az a titka, hogy mindkét fél folyamatosan nyeregben érezte magát.
és igazából a végén a fogadtatás döntött róla, hogy ki is a győztes fél: ahogy az azóta már kiderült, a műsor, hiszen az interjú hatására Andrást azonnal felmentették közfeladatai ellátása alól, pár évvel később pedig (ahogy tovább bonyolódott a szexkereskedelem ügye, amelyben, mint kiderült, némileg ő is érintett volt) megfosztották minden címétől és rangjától.
Ahogy azt korábban a Frost/Nixonban is láthattuk, az Interjú a herceggel is megpróbálja egy kissé közelebb hozni az interjú szereplőit – nem is annyira az udvar, sokkal inkább a műsorkészítők részéről. Ennek során pedig nem a logikusan legfontosabb karakternek bizonyuló riporternő áll a középpontban, hanem az a Sam McAlister, akinek kulcsfontosságú szerepe volt benne, hogy összejöjjön a leleplező beszélgetés (köszönhetően minden bizonnyal annak, hogy ő maga is részt vett a forgatókönyv megírásában).
A műsor berkein belül kissé kívülállónak számító nő bemutatásakor kapunk némi drámát és vívódást azzal kapcsolatban, hogy Sam rendre szembehelyezkedik saját kollégáival, akik nem fogadják be, amikor pedig magára a nagy attrakcióra kerül a sor, annak a feszültsége érződik a karakteren, hogy korábbi érdemei és fáradhatatlan munkája ellenére nem veszik be a konkrét interjúkészítésbe.
Mindez azonban egyáltalán nem telepszik rá a filmre, nem beszélhetünk karakterdrámáról: ami egyik oldalról talán azt jelenti, hogy az érintett problémákat az alkotók nem ábrázolják elég mélyen – a másik oldalról viszont azt, hogy
folyamatos arányérzékről tesznek bizonyságot,
így semmi sem vonja el a figyelmet az Interjú a herceggel valódi főszereplőjéről, az interjúról.
Végül pedig muszáj megemlíteni a színészeket is, mivel a felsoroltak mellett nekik is köszönhető, hogy a film olyan jól működik. Emily szerepét Gillian Anderson ugyan rutinból oldja meg, ám ő is mindig pontosan tudja, mikor mennyit kell adagolni színészi eszközökből – ami nagyon passzol a fentebb említett arányossághoz. A Samet megformáló Billie Piper értelemszerűen erősebb eszközökkel játszik, de ő is pont annyira tenyérbe mászó, amennyire kell, amennyi még nem akadályozza, hogy együttérezzünk vele.
Az Interjú a herceggel nagy dobása viszont annak dacára is az András herceget alakító Rufus Sewell, hogy az ő figurája a címszerep ellenére sem tekinthető főhősnek, ő inkább mellékkarakter, bár annak kulcsfontosságú. Sewell pedig (akit korábban olyan filmekben láthattunk, mint a Dark City, a Lovagregény, a Trisztán és Izolda, A mágus, a Holiday, a Judy vagy az Idő) szó szerint elvész a szerepben, annyira átalakul. Anélkül, hogy a maszkja tolakodóvá válna, ha ránézünk, nem egy színészt látunk, olyannyira nem hasonlít saját magára. De a hasonlóság mellett a színész a hercegben egyszerre jelen lévő kivagyiságot és bizonytalanságot is remekül hozza.
Így végeredményben tökéletesen eggyé válik a karakterével – és ennél többet színészi alakításról valószínűleg nem is lehet mondani.
