Íme a Netflix műkincsrablós sorozata mögötti igaz történet!

A világ legnagyobb műkincsrablása című négyrészes dokuszéria a múlt héten került fel a streamelős óriás kínálatába. Most maga a rendező mesélt az Uproxx újságírójának a háttérsztoriról.

A kissé elcsépelt mondás szerint van, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyvet – és ez talán semmire nem passzol olyan szinten, mint a bostoni Isabella Stewart Gardner Múzeum 1990-ben történt kirablására. Az eset március 18-án, Szent Patrik éjjelén történt: mivel a városban jelentős ír közösség él, szinte mindenki valamilyen fesztiválon bulizott (a rendőrök pedig ott őrizték a rendet), és épp ezt használták ki a rablók.

„Két tolvaj, a Bostoni Rendőrség tagjainak öltözve, behatolt a művészeti galéria hátsó bejáratán keresztül, lefegyverezte a meglepett őröket, majd mintegy félmilliárd dollár értékű műkincset zsákmányolt.

Volt köztük több Vermeer, három Rembrandt, egy Degas, egy Manet, meg még pár apróság. És senki sem látta őket azóta, mármint a műkincsrablókat (de a műkincseket sem), senkit sem tartóztattak le, senki sem került bíróság elé az ügyben” – számolt be az ügyről dióhéjban A világ legnagyobb műkincsrablása rendezője, Colin Barnicle.

Forrás: Netflix

 

Barnicle azt is elmesélte, hogy mivel a rablás több mint harminc évvel ezelőtt történt, elég nehéz volt megszólaltatni az érintetteket, mivel sokan ódzkodtak tőle, hogy egy ilyen régi esettel kapcsolatban nyilatkozzanak, hiszen az emlékeik jelentősen megfakultak. Az a pár megszólaló azonban, akiket az alkotóknak sikerült levadászniuk, bőven kárpótolja a nézőt, hiszen hatalmas figurák. Van például egy igazi profi műkincstolvaj, aki elvileg ugyan nem volt benne a bostoni rablásban, de nagyon szívesen mesélt a saját tapasztalatairól.

Aztán itt van az akkori őrök egyike, egy Karen nevű, ma már középkorú nő, aki elképesztő részletességgel emlékszik szinte mindenre, ami aznap történt. Karen egyébként azóta képzőművész lett, és már akkor is azért dolgozott egyetemistaként a múzeumban, mert érdekelte a képzőművészet. Ami sok mindent elárul a galéria biztonságáról – pontosabban annak hiányáról. A dokusorozatban feltűnik egyébként az akkori múzeumigazgató is, aki úgy csöppent bele az egész dologba, mint Pilátus a krédóba, hiszen mindössze félévvel a rablás előtt vette át a munkát a korábbi, elbocsátott igazgatótól,

és ezen időszak alatt olyan alapvető dolgokkal kellett foglalkoznia, mint a több évszázados festmények szempontjából kulcsfontosságú klímaberendezések, mivel egészen addig még ezek sem voltak megfelelőek

a bostoni múzeumban. A biztonsági kérdések csak ezután jöttek volna…


Barnicle-nek és társainak sikerült elérnie ezenkívül egy olyan nőt is, Donnát, akinek vélhetően volt valami köze a rabláshoz, illetve a konkrét bűncselekményben nem volt érintett, de azokban a körökben mozgott, akik viszont igen, és bebizonyosodott, hogy valamikor a rablás után látta is a műkincseket (amelyeket egyébként csúnyának talált). A rendező ezenkívül mesélt a különféle teóriákról és összeesküvés-elméletekről is, amelyekből jó pár felmerült az évek során, tekintve, hogy a bűntényt nem sikerült megoldani.

A legvadabb elmélet szerint a rablást a bostoni maffia hajtotta végre, az akkori keresztapa, Frank Salemme vezetésével, aki épp be akart törni a filmiparba a Szerelem első harapásra című George Hamilton-vígjáték elkészítésével, és ennek gyártását akarta finanszírozni a festményekért kapott pénzből. Az alkotók viszont utánajártak, és a meglehetősen romantikus teória hamisnak bizonyult – mondjuk elég lett volna annak utánajárniuk, hogy a valóban létező filmet már 1979-ben bemutatták… További érdekességeket ide kattintva olvashatunk, de a legegyszerűbb talán, ha megnézzük magát a sorozatot.


(via Uproxx)