Akinek a The Walking Dead tesztoszteronszintje a mérvadó a zombiknál, az csalódni fog, a fanyar humorral átitatott, kényelmes tempójú A holtak nem halnak meg a gondolkodó ember élőhalott mozija, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne izgalmas.
Gyanítom, hogy a legtöbb rendező karrierje során eljön az a pillanat, hogy ellenállhatatlan késztetést érezzen arra, hogy zombifilmet készítsen. Egy zombifilmben mindent szabad, minden szabály felborulhat vagy a feje tetejére állhat, és nem kell hozzá más, csak pár összemaszatolt statiszta, és ha én rendező lennék, ez a pillanat elég hamar eljönne. Jim Jarmusch elég sokat várt a maga élőhalott filmjével, de ahhoz képest, hogy egy művészfilmes kultfiguráról van szó, rendezett ő már westernt (Halott ember, 1995), maffiafilmet (Szellemkutya, 1999), vámpírmozit (Halhatatlan szeretők, 2013) és metakrimit (Az irányítás határai, 2009) is – mit neki egy kis zombimulatság?
Persze, ha az ember tudja, hogy a megnézni szánt zombifilmet pont Jim Jarmusch készítette, akkor sejtheti, nagyjából mire számíthat és mire nem. Amit biztosan nem fog kapni, az a The Walking Dead stílusú kegyetlen hentelés vagy izompólós vérontás, ami viszont garantáltan jönni fog, az az elmélkedés az emberi sorson és a világ jelenlegi állapotán. Ami mellesleg egyáltalán nem baj. Mert a Netflixre frissen érkezett, így már legálisan és jó minőségben nézhető A holtak nem halnak meg (2019) a gondolkodó ember élőhalott filmje, ami nem jelenti azt, hogy nincs humora – nagyon is van -, és nincs benne izgalom. Az például nagyon vicces, hogy hősünk, a csendes amerikai kisváros Centerville - a lakosság száma 738 – seriff helyettese (Adam Driver) már az első jelekből tudja, hogy közeleg a világvége. Mondja is egyfolytában: „Ennek nem lesz jó vége!”, amire a sokat látott seriff (Bill Murray) csak a fejét csóválja. Pedig túl későn sötétedik, megállnak az órák, eltűnnek a háziállatok, a Hold izzani kezd, merthogy a sarkvidéki olajfúrások elmozdították a Föld tengelyét, felborult a világ egyensúlya, és a sírjukból kikelnek a halottak.
Először csak Iggy Pop mászik ki a föld alól, meg a csaja, hogy egy jó kis belsős poénként a Kávé és cigaretta (2003) című korai Jarmusch darabra kikacsintva a helyi kávézó felé vegyék az irányt. Majd egyre több zombi jelenik meg, a seriff és helyettese pedig nem éppen hősként viselkednek. Egyedül a temetkezési vállalkozás új, külföldi tulaja (Tilda Swinton ) tudja, mi a dolga, de vajon képes lesz akadályozni a város, vagy éppen a világ pusztulását? A seriffhelyettes borúlátó ebben a kérdésben, és oka is van rá, de rengeteg színes karakter sorsát követhetjük végig, kezdve a helyi Trump-hívőtől (Steve Buscemi) a barkácsbolt jól nevelt tulaján (Danny Glover) és a horror rajongó benzinkutason (Caleb Landry Jones ) át a városon átutazó hipsztercsajig (Selena Gomez), és ott van persze az erdőben élő Remete Bob (Tom Waits), aki mindent hall és mindent lát…
És mindig is maguk a karakterek és az őket játszó színészek vitték Jarmusch filmjeit, meg a hely hangulata, és persze a filmzene, ami itt külön poén, hiszen a címadó dal, a rádióból újra és újra felcsendülő The Dead Don’t Die a bluegrass zenész Sturgill Simpsontól külön életre kel a filmen belül is. Persze sok minden más is önálló életre kel a filmtörténeti utalásoktól nyüzsgő produkcióban, ahol az elsődleges referenciapont George A. Romero nagy klasszikusa, Az élőhalottak éjszakája (1968), de akinek szeme van hozzá, az ezernyi más utalást fedezhet fel a jövőt illetően pesszimista rendező munkájában – A holtak nem halnak meg a nemzetközi klímaegyezményeket felrúgó, a nagyiparnak szabad kezet adó, az országot rendkívüli módon megosztó Donald Trump elnöksége alatt került bemutatásra, és ez is több ponton visszaköszön.
Lassú, kényelmes tempója, néha túlságosan is fanyar humora, szereplőinek már-már kabarészerű viselkedése és párbeszédei miatt nem ez lesz a nagy tömegek kedvenc zombifilmje, de aki eddig is szerette Jarmuscht és kapható az ínyencségekre, az imádni fogja.
Értékelés: 8/10
