A PORT.hu Pótvizsga rovata egyszerre gyónás és törlesztés: olyan filmeket szedünk elő, amiket lehetetlen nem látni, nekünk valahogy mégis kimaradt. Karácsonykor, amikor hó ugyan nem esett, de 10 fok felett volt az átlaghőmérséklet, bevillant, hogy nekem valahogy mindig kimaradt a Holnapután, most meg ott vár rám a Disney+ kínálatában. Az a film, ami épp tavaly vált nagykorúvá, jövőre pedig húszéves lesz, és már 2004-ben megmutatta, milyen pusztító katasztrófát eredményezhet a globális felmelegedés. 

Roland Emmerich rendező előszeretettel énekli meg a pusztulást: hol az űrből jött idegenek akarják kiirtani az emberiséget (A függetlenség napja; A függetlenség napja – Feltámadás), hol egy gigantikus szörny rombol le városokat (Godzilla), máskor meg egész egyszerűen csak közeleg a világvége, amit a kormány jótékonyan eltitkol (2012). Ebbe a tematikába passzol a Holnapután is, ám híján van minden természetfelettinek és fantasztikumnak.

Az egész egy kasszandrai jóslattal indul:

Jack Hall (Dennis Quaid) klimatológus felhívja a figyelemet a globális felmelegedés veszélyeire, ám az országok vezetői mind tamáskodnak,

ráadásul az Egyesült Államok alelnöke még azon is nyíg, hogy a megjósolt veszély megelőzése mennyi pénzbe kerülne. Így hát a kisujjukat se mozdítják, és persze, hogy bekövetkezik a baj. Mivel a kétórás játékidő és a feszes dramaturgia nem ölel fel több évet, így az időjárás másfél-két hónap alatt kergül meg teljesen, és azonnal drasztikus változásokat hoz. Öklömnyi jégdarabok hullanak az égből, amik afféle bibliai bosszúként megkövezik az emberiséget, majd jönnek a viharok, forgószelek, árvizek és egy újabb jégkorszak.

Alapvetően a Hall-családdal megyünk, ám mindenki szanaszét van, szóval több helyszínen is követhetjük őket: az elvált anyát (Sela Ward), aki egy valószínűleg rákbeteg kisfiút akar kimenekíteni a kórházból, a zárkózott és tehetséges fiút (Jake Gyllenhaal), aki egy iskolák közti szellemi vetélkedőre utazott New Yorkba, és az apát, aki útnak indul a fagyban, hogy megmentse a gyerekét. Két óra sok idő, ám nagyon kevés, ha egy világméretű katasztrófát és egyéni sorsokat akar bemutatni a rendező. Márpedig Roland Emmerich mindent is akar egyszerre, és ez a Holnapután Achilles-sarka. 

A három szál (apa, anya, gyerek) mellett még legalább ugyanennyit mozgat, ráadásul egy űrállomás legénységét is bevonja a sztoriba. Ennyi idő alatt azonban nem lehet kibontani ennyi karaktert, amiből egyenesen következik a klisé:

azok fognak elhullani, akikről a legkevesebbet tudunk.

Szóval a dramaturgia nem tartogat túl sok meglepetést, akikért viszont érdemes izgulni, azokért lehet is. Persze a trükk az, hogy valójában az egész emberiségért izgulunk, csak valahogy ezt nem sikerül igazán érzékeltetni. Pár jelenetet leszámítva Amerikában vagyunk, az összes szereplő itt kerül bajba, a világ többi része pedig mintha nem is létezne. Ez mondjuk az akkori amerikai filmek egyik egyetemes hibája, amin azóta többé-kevésbé túllendült a hollywoodi filmgyártás. 

Hasonlóan a kornak köszönhető, hogy az erkölcsi mondanivalókat úton-útfélen kimondják, akár szónoklat formájában is. Ezek gyakran válnak didaktikussá, hiszen mindenki kifejti a maga álláspontját a hajléktalantól az alelnökig.

“Az emberek ezzel a sok kocsival, meg a büdös füstjükkel durván szennyezik a levegőt. Ezt a büdöset kell beszívni a szegény gyalogosoknak”

– magyarázza a hajléktalan a kutyájának. Azért ez így elég arcbamászó, és ez csak fokozódik a játékidő előrehaladtával.

Ám a Holnapután sok apróbb hibáját elfedi a grandiózus látvány, ami még 2023-ban is működik, és csak itt-ott érezhető durvábban a CGI. Egyenesen lenyűgöző, ahogy a város utcáin hömpölygő árvízzel megyünk, miközben újból és újból eszünkbe jut, hogy amin ámulunk, az a pusztulásunkat hozza. De hát ilyen a természet. Ugyanakkor ne feledjük:  ez egy családi katasztrófafilm, szóval itt elsősorban az ember alkotta építmények pusztulását látjuk, az emberekét kevésbé. Nincsenek nagy halálok, az a pár, ami előfordul, inkább groteszk, gondoljunk a riporterre, akit magával ragad a tornádóban hömpölygő reklámtábla. Holttesteket is csak ritkán mutat a film, amúgy jótékonyan elfedi őket az árvíz és a hó. Sőt, a Holnapután annak ellenére, hogy az eddig ismert ökoszisztéma megváltozását, egy globális katasztrófát mutat be,

végig optimista marad: nem a pusztulásra, hanem a túlélésre fókuszál.

Bár az egyik allegorikus jelenetben a hurrikán szétkapja a Los Angeles-i Hollywood feliratot, valójában az egész film nagyon is hollywoodi. 

Az események olyan ütemben követik egymást, hogy normál esetben felfogni se lenne időnk, mégsem esik senki kétségbe, mindenki teszi dolgát, mintha mindig is erre trenírozta volna magát. És nem csak azok, akik hittek Hallnak, hanem az összes szereplő a legnagyobb nyugalommal veszi tudomásul a történeteket. A modern világ elesett, ám nem túl élethű, hogy mindenki csak a könyveket siratja, amiket el kell tüzelni, hogy melegen tartsák magukat. Persze, az is fontos talpköve az emberi kultúrának, nem véletlen, hogy az egyik szereplő az első nyomtatott könyv, a Vizsolyi Biblia egy példányát óvja a tűzhaláltól, de ez így nagyon mesterkélt.

Az egész filmen ez a fajta elnagyoltság érződik, és ez sajnos közel húsz év elteltével még jobban kidomborodik. A Holnaputánt tehát két dolog tartja még felszínen, az egyik a pazar látvány, a másik a bemutatás óta még aktuálisabbá vált mondanivaló: Greta Thunberget még pelenkázták, amikor ez a film már fülrepesztően kongatta a vészharangot.