Van a Mrs. Davisben az Indiana Jones-filmekből, a Black Mirror-sorozatból, A Da Vinci-kódból, a Gyalog galoppból és a Biblia motívumaiból is egy kicsi.
A mesterséges intelligencia ellen harcoló apáca bemegy a fekete Jézus falafel éttermébe.
Nem egy vicc kezdődik így, a Mrs. Davis című sorozatban a fenti esemény valóban megtörténik, nem is egyszer. A Betty Gilpin által alakított apáca nemcsak jelképesen számít Jézus menyasszonyának, hanem imádkozás közben „valóban” ott találja magát az étterem pultja mögött szorgoskodó Jézusnál (akit itt Jay néven fut), és nem csak beszélgetéssel múlatják az időt.
Damon Lindelof (Lost, A hátrahagyottak, Watchmen) és Tara Hernandez (Agymenők, Az ifjú Sheldon) sorozatában ez még a kevésbé meghökkentő epizódok közé tartozik. Kezdésnek rögtön megnézhetjük, ahogy 1307-ben lovagok ütnek rajta egy apácazárdán a Szent Grál után kutatva, de kiderül, hogy az apácák a templomosokhoz tartoznak, és felveszik a harcot. Az egyikük végül elmenekül a Grállal, majd ugrunk 2023-ba, ahol már beköszöntött a szép új világ. Egy Mrs. Davisnek hívott mesterséges intelligencia irányít szinte mindent, ott segít, ahol tud, a háborúkat és az éhínséget például már sikerült megszüntetnie. Simone, aki korábbi traumái és a technológiafóbiája miatt apácának állt, és amúgy szabadidejét illuzionisták és bűvészek leleplezésnek szenteli, utálja a minden ember fülében ott duruzsoló MI-t, ennek ellenére Mrs. Davis mégis pont vele akar beszélni. Az algoritmus azt kéri tőle, hogy kutassa fel a Szent Grált, és pusztítsa el, cserébe teljesíti Simone egy kívánságát. A nő igen mond, amikor ígéretet kap arra, hogy ha sikerrel jár, Mrs. Davis kikapcsolja saját magát.
A sorozat időzítése szerencsésebb nem is lehetett volna (a Peacockon debütált április végén, nálunk pedig az HBO Maxra került fel), a Chat GPT-nek és a hasonló nyelvi modelleknek köszönhetően ugyanis az AI témája végleg bekerült a köztudatba. Más kérdés, hogy Lindelofék produkciója nem pont az az apokaliptikus sci-fi vízió, amire a Lost vagy a Watchmen alkotójától számítanánk. A technológia veszélyeire figyelmeztető felemelt mutatóujj persze ott van, a főhős, és a vele szövetségre lépő, AI-ellenes földalatti szervezetet irányító exbarát, Wiley célja is Mrs. Davis kiiktatására irányul, de a sorozat ennél sokkal komolytalanabb. Pontosabban olyan kiszámíthatatlanul ötvözi a komolyabb témákat a komolytalanabb gegekkel, amilyen merészen a különféle műfajokkal bűvészkedik, vagyis amit látunk, az
egyszerre sci-fi, dráma, összeesküvés-elméletes thriller, fantasy, szatíra, kaland és komédia.
Ha játékosabb is a széria, mint Lindelof korábbi munkái, annyiban kapcsolódik a Losthoz vagy A hátrahagyottakhoz, hogy a természetfeletti, illetve a tudományos-fantasztikus itt is csak ürügy arra, hogy – a tudomány és a hit szembeállítása mellett - belemélyedjen a karakterek feldolgozatlan traumáiba is. Miért döntött úgy Simone, hogy apácának áll, és miért gyűlöli annyira az MI-t, Wiley pedig mi elől menekül, és miért futott zátonyra a kapcsolatuk? Ezek a kérdések szinte fontosabbak is annál, hogy sikerül-e leszámolni Mrs. Davissel – már ha egyáltalán le kell, mert a széria eljátszik azzal a gondolattal is, hogy mi van, ha ezt az algoritmust tényleg az altruizmus vezérli, és nem akarja Skynetként kipusztítani az emberiséget.
Ebből a szempontból ironikus, hogy a sorozat cselekménye annyira kaotikus, mintha az írók egy mesterséges intelligenciára bízták volna, hogy mixelje össze az Indiana Jones-filmek, a Black Mirror-sorozat, A Da Vinci-kód és a Biblia motívumait, függetlenül attól, hogy azok mennyire kompatibilisek egymással. Mindez azt eredményezi, hogy a sorozat ugyan könnyen fogyasztható, hiszen egymást érik a fergetegesen abszurd WTF-pillanatok, de a „mindent bele”-attitűdtől kissé súlytalanná is válik, hiszen ha megtörténhet minden, és annak az ellenkezője is, akkor nehéz komolyan venni azt, amit tényleg komolyan gondolnak az alkotók.
Lindeloféknak két mentségük van. Egyrészt nem a Lost útját követik, vagyis a ködösítés helyett egy idő után elkezdenek válaszokat is adni a rejtélyekre, sőt, a fináléra jut egy olyan frenetikus slusszpoén is Mrs. Davis eredetét és motivációját illetően, amitől utólag átértékelődik, és egy magasabb polcra kerül a széria. Másrészt a járatlan úton könnyű néha eltévedni, de akivel ez megtörténik, az legalább elmondhatja magáról, hogy mert kockázatot vállalni. Ha valamivel, akkor
azzal biztos nem lehet a Mrs. Davis alkotóit vádolni, hogy ne mertek volna nagyot álmodni.
