A Kaleidoszkóp című rablásos minisorozat koncepciója parasztvakításnak hangzik, és az is, de ettől még szórakoztató. Kritika.
- Van bizony. Egy nyolcrészes szériát képzeltünk el, amelyben egy rafinált mesterbűnöző csapatot toboroz, hogy végrehajtsák minden idők egyik legnagyobb bankrablását.
- Szóval olyan lenne, mint A nagy pénzrablás, csak Amerikában?
- Nagyjából igen.
- Akkor passz. Túl sok hasonló sorozatot fejlesztünk mostanában. Habár… lennének benne sztárok is?
- Giancarlo Esposito, Paz Vega, Jai Courtney, Rosaline Elbay és Rufus Sewell már aláírt.
- Rufus kicsoda? De mindegy is, ha nincs legalább egy A-kategóriás arc a projektben, akkor ez így nagyon kevés.
- És ha azt mondanánk, hogy itt az epizódokat bármilyen sorrendben meg lehet nézni, mert ez egy forradalmian új koncepció?
- Tényleg az?
- Nem, de mondhatjuk azt.
A fenti beszélgetés természetesen fiktív, de egy hasonló párbeszéd akár el is hangozhatott Eric Garcia showrunner és a Netflix illetékes fejese közt. Tény, hogy a Kaleidoszkóp alaphelyzete önmagában még nem túl izgalmas, a Netflix vezetősége viszont nyitott az újdonságokra, ahogy azt a Fekete tükör interaktív epizódja vagy a hasonló Bear Grylls-projektek is bizonyítják, így aztán Garciának nem lehetett nehéz dolga a pitch meetingen.
Az elképzelés lényege, hogy a Netflix platformja minden egyes felhasználó számára más-más sorrendben kínálja fel a Kaleidoszkóp nyolc epizódját – kivéve a Fehér címűt, amelyet az alkotók szándékai szerint utoljára kell megnézni. A nézők persze maguk is dönthetnek a sorrendről, ami azt jelenti, hogy 5040 lehetséges kombináció fordulhat elő, már amennyiben a Fehér című részt valóban utoljára hagyjuk – ha nem így teszünk, akkor akár 40320 módon is ledarálhatjuk a szériát.
De vajon több-e mindez rafinált parasztvakításnál? A rövid válasz az, hogy nem. A hosszabb is ugyanez, azzal a kitétellel, hogy azért nem minden tanulság nélküli a kísérlet.
A legfőbb ok, amiért eleve elvetélt ötlet random sorrendben fogyasztani a szériát, az az, hogy
a történet valójában nem a nagy rablás, hanem a karakterek köré épül.
Ha rögtön a rablás előtt játszódó epizóddal indítunk, és nem teljesen értjük, hogy az akció során kinek mi lesz a feladata, az még nem tragédia, később úgy is kiderül. Ha azonban nem ismerjük a szereplők motivációit és a köztük lévő viszonyrendszert, akkor pont a lényeg, a heist mögötti emberi dráma vész el.
A koncepció önmagában ettől még izgalmas is lehetne, de úgy tűnik, mintha az alkotók nem ebben a formátumban gondolkoztak volna eredetileg, hanem csak utólag szabták a gombhoz a kabáthoz, hasonlóan az utólagos 3D-hez. Papíron elképzelhető olyan, gondosan megkonstruált epizódstruktúra, amelyből kiforgatható egy mozgóképes Rubik-kocka, de a Kaleidoszkóp nyolc része erre nem alkalmas. Az egyes epizódok ugyan mind egy rövid narrációval indulnak, ami azt sugallja, hogy lehet őket önmagukban is értelmezni, ahhoz azonban nem adnak elég kontextust a felvezetések.
A „probléma”, hogy bizonyos epizódok olyan szervesen összetartoznak, hogy semmi értelme megbontani őket. A Sárga, a Narancs és a Kék a heist előkészületeit mutatja meg, a Fehér a rablást, a Piros és a Rózsaszín a következményeit, míg a 24, illetve 7 évvel korábban játszódó Lila és a Zöld a főszereplők előéletét és közös történetét tárja fel. Ha a „blokkok” sorrendjét variáljuk, talán nem csorbul jelentősen az élmény, ha viszont meg is bontjuk őket, azzal csak a zavar fokozódik.
De akkor hogyan érdemes nekiállni a sorozatnak?
A konzervatívabb ízlésű nézőknek, akik jobban tudnak izgulni a karakterekért, miután megismerték őket, a Lilával érdemes indítaniuk, amelyből kiderül, hogy a besurranó tolvaj Leo Papot és későbbi ellenlábasát, Roger Salast milyen szálak fűzik össze, így átélhetőbbé válik Pap bosszúvágya. A kronologikus sorrendben a folytatás a Zöld, amit a Sárga, a Narancs és a Kék követ, majd a rablást átugorva jövet a Piros és a Rózsaszín, hogy a fináléban, a Fehérből kiderüljön, pontosan hol is ment félre az akció.
Aki úgy érzi, hogy az akció a legjobb sorozatnyitás, az kezdhet a Sárga-Narancs-Kékkel, majd jöhet a karakterek elmélyítése (Lila-Zöld), aztán ugrás a rablás utánra (Piros-Rózsaszín), hogy a végén helyére kerüljön a kirakós minden darabja a Fehérrel.
Az így kialakuló színpaletta mindkét esetben egy semmilyen szempontból nem formabontó, de maximálisan korrekt kivitelezésű heistsorozatot ad ki, amely a központi – és csak mérsékelten izgalmas – rablás mellett a bűnről és a bűnhődésről, és a mindent felemésztő bosszúvágy természetéről is mesél. A „randomizáció”, mint koncepció akkor lenne sikeres, ha a nézők más végkövetkeztetésre is eljuthatnának, vagy ha a nyitóepizódtól függően más nézőpontkarakterrel is azonosulhatnának – akár a „főgonosz” Roger Salasszal is.
A kísérlet más szempontból persze maximális siker: ha ugyanis a Kaleidoszkóp hagyományos széria lenne, akkor nem tanyázna a netflixes toplista élén, és ez a kritika sem született volna meg.
