Lehet-e, kell-e bármi újat mondani a 19-20. század fordulójának alapszerzőjéről, Csehovról, aki bő száz évvel a halála után is többet látszik tudni az emberi lélekről és szellemről, mint megannyi okleveles szakértő? Csehov karakteres alakjai egytől egyig tükörképek, akikben magunkra ismerünk. Mozdulataikban, szavaiban, de még inkább elharapott mondataikban, csöndjeikben, a kimondott témától rendre elkanyarodó mellébeszéléseikben kivételes élettapasztalat összegződik. Alighanem azok a leginkább emlékezetes Csehov-előadások, melyek hagyják megszólalni a szöveg belső zenéjét. És ebben a kijelentésben nincs semmiféle költői túlzás, az orosz drámaíró textusai zenei szerkesztésűek, ahol a ritmus, a tempó, a csönd mind a szimfónia szerves része. Alighanem erre érzett rá Sebestyén Aba rendező is, amikor a kiváló erdélyi zeneszerzőt, Cári Tibort kérte fel a szabadkai Három nővér sajátos zenei világának megtervezéséhez.

A zene ennek jegyében válik valódi főszereplővé az előadásban: a folyamatosan felcsendülő muzsika atmoszférát és hangulatot teremt, ugyanakkor kommentálja, aláhúzza vagy éppen ironikusan ellenpontozza az elhangzó szöveget. A szabadkai társulat muzikális, sokféle hangszeren kiválóan játszó színészekből áll, akiknek igazán testhezálló feladat az élő zenei kíséret biztosítása.
A marosvásárhelyi színész-rendező Sebestyén Aba, akinek a nevét a magyarországi nagyközönség a rendkívül sikeres 10 című előadás rendezőjeként jegyezhette meg, harmadik alkalommal rendezett a Szabadkai Népszínházban. Bár a város szülöttjének, Kosztolányi Dezsőnek a fordítását használja az előadás, az eredeti szöveg líraiságán tompítottak az alkotók: az ő Csehovjuk szikárabb, nyersebb, ami alighanem valóban közelebb áll a ma emberéhez, mint az előző századforduló közönségéhez.
Nagyszabás, elegancia, jó ízléssel adagolt finom humor jellemzi a mindenfajta aktualizálástól mentes szabadkai előadást. Sebestyén Aba a zene mellett a kezeink közül kifolyó időben találta meg a másik kulcsot Csehov emblematikus drámájához. Ahogy a bemutató előtt készült interjúban fogalmazott: „Vajon az idő megy el mellettünk, vagy mi rohanunk el az idő mellett? Mi vezet ahhoz, hogy az idő csapdájába kerülünk? Talán képtelenek vagyunk a jelenben élni? Ahelyett, hogy szembe néznénk a jelen valóságával és önmagunkkal, könnyebb a múlt szépségét, harmóniáját, biztonságát visszasírni, vagy a jövőbe menekülni, ahol majd jobb lesz?”

Sebestyén Aba pályakezdő látványtervező munkatársakkal érkezett Szabadkára, akik emlékezetes vizualitású előadás elkészítésében működtek közre. Sós Beáta titokzatos, sokértelmű helyként dekódolható díszletének központi elemét jelenti három jókora boltív, meg a színpadra szünet nélkül folyó, szitáló, pergő homok. Az elillanó, kezeink közül kiszökő boldogságnak tökéletes jelképe a kristályos anyag, ami különböző alakváltozatokban vissza-visszatér az egész előadás során. Hatházi Rebeka jelmezeinek alapszíne a zöld és annak tucatnyi sötétebb-világosabb árnyalata. A zöld telitalálat, hiszen gazdag asszociációs bázisa van, a természet életteli színeitől a pusztulás, a rothadás sötétjéig sok mindent jelképezhet.

Akik pedig megtöltik a pontosan felrajzolt kereteket bárki számára átélhető, átérezhető élettel, azok a most is remek szabadkai színészek. Kalmár Zsuzsa, Pámer Csilla és Dedovity Tomity Dina erős nővértriójához tétován csatlakozik Pálfi Ervin Andreje, meg a nem csak őt elnyomó Natasa szerepében Magyar Zsófia, és ugyanebbe a társaságba érkezik Mezei Zoltán snájdig Versinyinje. Sebestyén Aba szabadkai Csehovja hiánytalan képét nyújtja egy talán sosem létezett világnak, ami dallamokból, színekből, érzésekből, benyomásokból, meg persze a homokórán közömbösen lepergő időből áll össze szeptember 4-én a Városmajorban.