offtopic
Vinogradov 2013 márc. 10. - 23:34:01
(91/151)
Mint már írtam volt ebben a topicban:

"Magyarországon a rendszerváltást követõen azonnal nyilvánosságra kellett volna hozni, ki volt "alkalmazottja" az állam- és ügynökapparátus különbözõ intézményeinek és ki nem, ezzel nem ellehetetlenítve vagy megbélyegezve az illetõt, hanem éppen az ilyen gusztustalan és megalázó "leleplezéseket" elkerülve. Ha akkor ismertté válnak ezek az információk, ha nem hazudják és tûntetik el õket, ma a magyar társadalom is sokkal egészségesebb lenne. Azt pedig nonszensznek tartom, hogy 60-70 éves tatákat - mint amilyen Biszku - most rángassanak el bíróságra.

Azt gondolom, ha idõs embereket tesznek ki ilyen vegzatúrának (ez vonatkozik Képíró Sándorra is, példának okáért!), az magát az eljárást teszi komolytalanná, sõt, visszatetszõvé.

Ezt bizony akkor kellett volna megtenni, amikor ezek az emberek még 40-50 évesek voltak, a rendszerváltás környékén. Ez súlyos és morálisan nem felülírható politikai mulasztása az akkori politikai elitnek Thürmertõl Antallon át Csurkáig, ami most már legfeljebb pár nyugger járadékának és vagyonának megnyirbálásában manifesztálódhat.
stanmore 2013 márc. 10. - 21:05:27 Előzmény Vinogradov
(90/151)
Én is így gondolom,de amikor néhány éve a filmfesztiválon feltünt Fliegauf a Rengeteg c. filmjével ,ami kis jelenetekbõl van összerakva, engem nem nyûgözött le, de Jancsó Miklós véleménye szerint az egyetlen említésre méltó alkotás volt.Márpedig néhol õ is túl lett értékelve szerintem,de azért filmszakmailag biztos ért hozzá,mert a világon állítólag elsõnek elkalmazott bizonyos kameramozgásokat stb. Aztán szerintem a Dealer még nagyobb blöff lett ,a többit nem láttam csak hallom hogy állandóan besöpri az elsõ díjakat.Ebbõl is az derül ki, hogy aki nagyon akar valamit annak néha bejön, mégha nem is egy nagy durranás csak kitartás kell.Ugyanakkor pl azt is hallottam pl, hogy Friderikusz otthagyta a vetítést,amikor Jacsó ezt állította Fliegauf filmjérõl.
offtopic
Texas Bill 2013 márc. 10. - 17:56:59
(89/151)
Te el tudod képzelni, hogy huszonnégy évvel, gyakorlatilag negyed évszázaddal a rendszerváltás után majd elkezdenek történelmi igazságokat szolgáltatni??????? Ez olyan lenne, mintha a világháború után a haladó politikai erõk és szovjet támogatóik még vártak volna egy csomót, pontosabban 1970-ig, és akkor kezdték volna el leváltani vitézeket, grófokat, méltóságos urakat, stb.
talec 2013 márc. 10. - 17:32:43
(88/151)
Látom, hogy milyen sokan itt is inkább másról beszélnek, mint errõl a filmrõl, tartalmáról. Pedig ez aktuálpolitika Magyarországon, mert 1990-ben sokminden nem lett letisztázva. Nemzeti Emlékezet Bizottság, amit tavalyra ígértek, úgy volt, hogy feltárja a múltat.
offtopic
Vinogradov 2013 márc. 10. - 15:54:51 Előzmény 4427
(87/151)
Kedves 4427!

Úgy tûnik, megint egyetértünk.

Én sem kedvelem a "sztár-", vagy ahogy én mondtam "álmûvész-mûmájsztró" rendezõket.

Mindenki tudja, kikrõl van szó: jelenleg Tarr a királyuk, Fliegauf a hercegük.

Annyiban még egyet is értenék Vajnáékkal, hogy az õ regnálásuknak bizony véget kell vetni, autentikusabb és értékesebb törekvéseknek teret engedve. De õk velük együtt mindjárt a magyar filmet is kinyírják, úgy, ahogy van. Méghozzá nem csak mûvészként, de egzisztenciálisan is megsemmisítve és negligálva az alkotókat, amire utoljára a Rákosi-korszakban volt példa!

Az általam leírtak alapján, remélem, egyértelmû: igenis meglenne, méghozzá nem is sokból a magyar filmvilág. Termelné õ nagyon olcsón is a jelentõs produktumokat.

Nem kéne sok a túléléséhez!

Akkor meg miért kell még azt a keveset is elvenni tõle, ami eddig legalább meg volt és biztosította túlélését?
4427 2013 márc. 10. - 12:11:14
(86/151)
Köszönöm, kedves Vinogradov! Nekem ez így korrekt válasz. (Nem meglepetés!:)
Talán volt bennem egy kis ellenkezés, hogy egy nem futtatott fiatal rendezõt is megemlítsek.
A sztár rendezõket, sztár írókat stb. nem igazán kedvelem.
Pl. Fliegauf Benedek/Bence, aki ma már, egyértelmû, csak a külföldi sikerre utazik.
offtopic
Vinogradov 2013 márc. 10. - 09:56:03
(85/151)
Kedves 4427!

Miklauzic-csal is számot vetettem, amikor összeszedtem a 20 rendezõt. Gondolkodtam rajta, vajon érdemes-e beemelni, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább mégsem. Nem rossz és nem tehetségtelen direktor - van benne szufla és a filmjei nézhetõek, sõt, élvezhetõek is valamilyen (nem is alacsony) szinten. De mégis hiányzik belõle valami többlet, valami különlegesség, ami indokolta volna a legjobb 20 közé kerülését. "A zöld sárkány gyermekei" (2011) sem rossz tõle, ahogy az "Ébrenjárók" (2002) sem a világ legrosszabb filmje.

De mégis...

Bár lehet, ezek megint csak szubjektív szempontok, de nekem semmi nem indokolja a legjobb 20-ba való "beleférését". A legjobb 30-ba talán még bekerülhetett volna. De még arról sem lennék teljes mértékben meggyõzõdve...
offtopic
Vinogradov 2013 márc. 10. - 09:45:32
(84/151)
Kedves Stanmore!

Úgy hiszem, hogy a nemzetközi díjak manapság nem sokat jelenetnek. Ezek csupán brandek, igaz, eltérõ fogyasztói rétegeket céloznak meg. Az Oscar-t vagy a Grammy-t például az egész világnak szánják "okulásul", míg a kevésbé közismert elismerésekkel többnyire kisebb, specifikusabb mûvészet-fogyasztókat vonzanak be.

S bizony olyan is elõfordul, sajnos, hogy sznobok adnak díjat sznoboknak, aminek sznobok tapsolnak. Csúnya ezt így kimondani, tudom, de, bizony, megtörténik. Csúnyább dolgok is vannak a világban, kár lenne pont ezt tagadni. S azt is kár kétségbe vonni, hogy az elmúlt húsz évben indultak közül számos hazai rendezõ bizony sznob.

Nagy szerencséjük, hogy a posztmodern filmkifejezés sajátosságai olyan elvontak, amelyek egy kívülálló, hozzá nem értõ számára sokszor megnehezítik a valódi mûvészet és a kamu, az álmûvészkedés közti különbségtétel egyébként a befogadás elõjelének minõsítéséhez nélkülözhetetlen aktusát. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen sok képzett filmesztéta is ragaszkodik álmûvészkedõ, hamis, rossz filmekhez.

De mégis - az embernek módjában áll, hogy megkülönböztesse a struktúra felépítettségét, a színészek játékát, a stílus igényességét avagy igénytelenségét "A" és "B" mozi esetében. Nem kell hozzá szakembernek lenni, csupán egy kicsit jobban odafigyelni.

Ilyen értelemben jó posztmodern rendezõ például Kocsis Ágnes, például Szász János, például Tímár Péter.

És ilyen értelemben elviselhetetlenek a filmjei Mundruczó Kornélnak, Pálfi Györgynek vagy Fliegauf Benedeknek.

Díjazottak?

Na ja!

Sznobok adtak nekik díjakat, miközben sznob közönség tapsolt nekik. És, mivel így volt, sokan mindjárt el is hitték, hogy õk szentek. Nem divat mostanság megkérdõjelezni primátusukat vagy tehetségüket, "szent tehenek" õk a maguk módján. De nekem ez mindegy, én teszek a kánonra.

Szubjektív szempontok alapján ítélkezem, elismerem.

De, azt hiszem, nem azért lettünk szubjektumok, hogy ne használhassuk a személyes ízlés és véleménynyilvánítás csodálatos képességeit...
4427 2013 márc. 09. - 23:58:21
(83/151)
Kiváló listádat (jújjj! lista!) én Miklauzic Bencével egészíteném ki.
A zöld sárkány gyermekei (2011) hihetetlenül derûs, kedves, szellemes, optimista film. Mintha nem is magyar rendezõ készítette volna. Mintha nem is Magyarországon élnének a film szereplõi.
És ugyan nem esik hasra senki a filmben, a gatyája sem csúszik le egyetlen szereplõnek sem, nincs szó bélmûködésrõl sem...azért én nyugodtan nevezném víg-játéknak.
stanmore 2013 márc. 09. - 23:47:55
(82/151)
Na és Fliegauf,aki jelentõs nemzetközi díjakat kap sorra?
offtopic
Vinogradov 2013 márc. 09. - 23:35:47 Előzmény olahmiki1959
(81/151)
Kedves Miki!

Tudok is, és akarok is, és fogok is! - Az utolsó kérdésedre való válasszal kezdem. Az általad felsoroltak között van egy-két olyan film - mondjuk a Szinbád - melyeknek színvonalát a rendszerváltás után nem sikerült meghaladni. Ez tény, és nem is akarom elbagatellizálni. Ilyen értelemben talán igazad is van abban, hogy a magyar film csúcsteljesítményei ebben az idõszakban születtek - csupán néhány legnagyobbra gondolok itt! - amelyeknek színvonalát azóta sem sikerült meghaladnunk.

De, hogy olyan filmek, amelyek foghatóak élményben az általad felsoroltak túlnyomó részéhez, készültek 1989 után is Magyarországon, ahhoz véleményem szerint nem férhet kétség.

És, ennek bizonyítása végett következzék itt 20 rendezõ neve, születésének évszáma és ténykedésének rövid jellemzése, köztük az elõzõ hsz-emben már említett 16-é, plusz még 4-é (Salamon András, Sípos József, Nemes Gyula és Szász János), akikkel közben bõvítettem ki a listát:


Tímár Péter (1950): Timár stílusa teljesen egyedi. Nincs még egy olyan rendezõ, mint õ. Az emberi mozgásban rejlõ komikumnak az egyetemes filmmûvészetben sincs olyan sok jelentõs "kifejtõje" (Chaplin, Tati stb.), mint ennek az úriembernek szerény személye, úgyhogy méltán lehet legjelentõsebb alkotóink közt tisztelni.
Ebbõl a szempontból a csúcs számomra az õ életmûvébõl a "Csinibaba" (1996). Fantasztikusan jeleníti meg a 60-as évek elejének atmoszféráját, ugyanakkor vállalt hiteltelensége dacára egyáltalán nem esik Made in Hungária-i (Fonyó Gergely; generációnk egyik legrosszabb rendezõje - 2009) bûnökbe. A film dalai és szállóigéi legendásak, megítélésem szerint sok feldolgozás jobb, mint az eredeti. És akkor a színészi alakításokról még nem is beszéltem - Gálvölgyi, Nagy Natália, Andorrai Péter, Igó Éva, Cseh Tamás stb.
Különben Tímár már az 1985-ös Egészséges erotikával és az 1987-es Moziklippel is zseniálisat alkotott, a "Mielõtt befejezi röptét a denevér" (1989) pedig nem csak az elsõ magyar thriller lett (a "Ház a sziklák alatt..." után és Szász János "Szédülésével" nagyjából párhuzamosan), de egy nagyon jól kidolgozott szocio-lélektani dráma is, ahol Máté Gábor valami felháborítóan pazar fõgonosz, minden kisszerû dimenziójával együtt.
A mozgás lehetõségeinek kihasználásában a "Zimmer Feri" (1998) is nagyon jól teljesít, de az valahogy már nem az igazi, ami a dramaturgiát és szövegkönyvet illeti.
A "Csapd le csacsi" (1990) jó film, sokan szeretik, sokan kultuszfilmnek is tartják - de valahogy mégsem az igazi. Nem tudom, hogy a magánélet túl sok benne, vagy a közélet, de valahol nagyon elcsúszik az egész.
Felejthetetlen viszont a "Vakvagányok" (2001), ahol két, a színészettõl teljesen eltérõ területrõl érkezett ember brillírozik - Csiszár Jenõ és Bozsik Yvette. Tímár itt is nagyon jól játszik a mozgással, amire ezúttal a narráció és a vak szereplõk játéka is rásegít.
Sajnos a 2000-es évekre Tímár nagyon elközhelyesedett - a "Le a fejjel" (2004), a "Castig minden" (2009) és a "Zimmer Feri 2." (2012) c. borzalmakra jobb nem is gondolni.


Sólyom András (1951): Az egyik legerotománabb magyar rendezõ.
Furcsa megállapítás lehet ez annak, aki csak a "Szegény Dzsoni és Árnika" (1983) címû, egyébként világraszóló Lázár Ervin-adaptációt, vagy a "Dr. Minokra Vidor egy napja" (1987) címû mûremeket ismeri tõle. Ezek ugyanis egyedi hangú, nagyon szerethetõ, és egyszerû gyerekfilmek.
Az életmûvének, a sok dokumentumfilm mellett (amelyek külön is érdekesek!) azonban van három tétele, amelyeknek a legerotománabb magyar filmalkotások között a helye.
Az elsõ az "Érzékek iskolája" (1996) fantasztikusan jó film. Nem szeretem Gryllus Dorkát, de itt mégis kiemelkedõt alakít Esterházy Péter "Tizenhét hattyúk" c. regényének Csokonai Lilijeként - merthogy ennek a mûnek az farafrázisa Sólyom munkája. A film másik hõse Kaszás Attila - az önmagával és szexcentrikus egójával viaskodó, amúgy bunkó, fehér telesportöltönyös budapesti vállalkozónak talán soha nem történt meg mélyebb mélyrétegekbe hatoló ábrázolása, mint itt, általa, s fõleg nem filmen. De Kovács Lajos és Udvaros Dorottya is félelmetesen találó karaktereket jelenítenek meg. Hogy érzékeltessem, mennyire "perverz" tételrõl is van szó, azt mondanám, hogy ez a film a rendszerváltás - szexuális aktusokban elbeszélve.
Hasonlóan felkavaró - sõt, sokkal felkavaróbb - a "Pannon töredék" (1998), amely 1956-ot hozza össze a szexualitással (ez már önmagában sem kicsi tabudöntögetés!). Fõhõsei nagyon fiatalok, akik nagyon hisznek a forradalomban és nagyon hisznek a szerelemben - és hitüknél is erõsebb fájdalmak és csalódások érik õket a történet során. Körülbelül olyanok, mint a film egyik leginkább viszolyogtató jelenetében Pétert. Ez a szekvencia nagyon híres lett és nagyon nem szeretném most leírni. Aki látta, tudja, hogy "mirõl" beszélek, mert egyszerûen nem lehet elfelejteni... (Fogalmam sincs, és nem is akarom tudni, hogy hogy vették fel!) Egyébként, azt hiszem, 1956 és a megtorlás tematikájában talán azóta sem készült félelmetesebb dimenziókat feltáró alkotás.
A "Konfesszió" (2001) az erotománia mellett Ingmar Bergmannak adja át a fõszerepet - ugyanis a film az õ, e médium keretei között soha nem adaptált alkotásából született. De mégsem Bergmanos, hálistennek, hanem Sólyomos. Szerzõi vízió, apró szépségpontokkal.


Sopsits Árpád (1952): Õ is felkavar, mégpedig rendesen. Ha Tímár a mozgással játszik, ha Sólyom erotomán, akkor Sopsits a gyermek és az általa elkövetett bûn tematikájában tud egyedit mondani.
Neki is három játékfilmje van, amely igazándiból jelentõs. Közülük az elsõ, a "Céllövölde" (1990) a legerõsebb és a legismertebb. Félelmetesen katartikus alkotás a fiúról, aki lelövi apját, holttestét elrejti az ágynemûtartóban és utána igyekszik úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A "Céllövölde" óriási meglepetése az ügyben nyomozó Nagy Feró karaktere, aki az utolsókat rúgó "rendszer" jellegzetes kopóját alakítja - olyan figurát, amilyennel az énekesnek is sok dolga lehetett még anno a "nemzet csótányaként".
A filmrõl régóta tervezek írni, így többet most egyenlõre nem festeném az erényeit, hanem rátérnék a 2001-es "Torzókra". Ezt is méltatlanul keveset emlegetik, holott a látványvilága egészen fantasztikus. Egy egyházi iskolában játszódik, nem sokkal az 1956-os forradalom bukása után. Egy hermeneutiksan zárt világban, ahol benn legalább olyan sûrû levegõjû pokol van, mint kívül. Nagyon sötét ez a vízió is, és a "Céllövöldéhez" hasonlóan itt is van tragikus fordulat. Nagyban aláhúzandó, hogy a gyerekszínészek - 10-12 esztendõsek! - milyen hitelesek, jók. És Mácsai Pál, illetve Gálffi László is óriásit alakít.
A 2008-as "A hetedik kör" a három film közül a leggyengébb, de még így is helyet érdemel a jelentõsebbek között. Ez az alkotás egy kis faluban játszódik, s erõs szerepet játszik benne a vallás és a misztika. Érzek rajta bizonyos újabb skandináv filmes hatásokat, de ez nem baj, mert ez a tétel is majdnem 100 %-os, és évek, évtizedek múlva is emlékezni fogok (fogunk?) rá.


Deák Krisztina (1953): Sok erõsen közepes színvonalú munka került ki a kezei közül, de van néhány nagyon kiemelkedõ, kivételesen jó alkotása.
Az 1987-es "Csinszka" és az 1989-es "Eszterkönyv" is ilyeek. Mind a kettõ nagyon erõs tétel, mind a kettõ huszadik századi tragédiát dolgoz fel és mind a kettõ hihetetlenül szép, igényes képekkel dolgozik. De Deák "legnagyobb dobása" 1993-ban készült. A "Köd" egy Gozsdu Elek-írás feldolgozása, ami azért nagyon érdekes, mert a századelõ idõszakából a renszerváltás utáni évekbe helyezte át a sztoriját. Az aktualizálás nagyon el lett találva és rettenetesen jól "ki lett vitelezve", köszönhetõen többek közt az olyan színészeknek is, mint Kováts Adél, Tóth Ildikó és Temessy Hédi.
Nagy ugrással jutunk 2012-be, amikor az "Aglaja" készült. Ez sem a magyar filmtörténet legtökéletesebb remeke, viszont egy fantasztikusan izgalmas és egyedi alkotás, igen szépen és mívesen kivitelezve.
Sajnos a "Miskolci boniésklájd"-ról vagy a "Jadviga párnájáról" ez nem mondható el - elõbbi nagyon olcsó tömegfilm, utóbbi meg éppen az ellentéte annak: mûvészieskedõ szörnyûség.


Pacskovszky József (1953): Olyan alkotó, akit kifejezetten vonz a régi idõk melankóliája.
Vannak még ilyenek magyar földön, s talán nem értelmetlen idõnként felemlegetnünk õket. S ezen túl azt is érdemes megjegyeznünk róla, hogy számos dokumozija mellett, nagyon jó tévéjátékokkal is gazdagította a magyar filmtörténetet - ilyenek pl. az 1999-es "A mi szerelmünk" vagy a 2003-as "Gyanú". Ezek nem kiemelkedõ alkotások, de tisztességes iparosmunkák, és az ilyenek úgy kellenek Magyarországnak, mint az éhezõnek egy falat kenyér.
De Pacskovszky életmûvében mégis csupán egyetlen film van, amely nem doku és nem tv-játék, és kivételes értékkel bír, ez pedig az "Esti Kornél csodálatos utazása" (1994). Merem állítani, hogy ez az egyik legjobb magyar parafrázis. Nem adaptálja ugyanis szolgaian Kosztolányi mûvét. Nem, átírja a novellafüzért a film formanyelvére. Erdély Mátyás, mint csodálkozó tekintetû fiatalember, s Máté Gábor, mint rezignált középkorú Esti pedig, merem állítani, tökéletesen kelti életre a fõ szervezõerõt: a fõkaraktert.
Ezt a filmet például biztosan sokáig nem fogjuk elfelejteni...


Enyedi Ildikó (1955): Enyedi Ildikót a 40-50 év körüli sznobéria bugyraiban nagy divat szeretni. Nagy divat szépeket mondani az "Én XX. századomról" (1989) vagy a "Tamás és Juliról" (1997), holott ezek nagyon szétesõ dolgok. Nem mondom, hogy nincsenek bennük jól felépített jelenetek vagy karakterek - de így, egyben, ezek a tételek mégis borzalmasak.
Enyedi inkább az etûdökhöz (Téli hadjárat - 1991), vagy a sorozatepizódokhoz (Terápia - 2012-) ért igazán. A rövidek állnak neki jól. Kivételt egyetlen játékfilmje képez. Igaz, még azt is lehetett volna egy kicsit feszesebbre vágni, de, végül is, elég hipnotikus a tempója ahhoz, hogy ne ijedjünk meg nagynak nevezni. Két ember világraszóló alakítására épül: az egyik a szobaszínházas Halász Péter, a másik az ízig-vérig profi Andorai Péter. Igen, ez az 1998-as Simon mágus, a rendszerváltás után készült egyik legjobb magyar film.
Vitán felül áll a kivételes zsenialitása, a páratlan kidolgozottsága, a párbeszédek és szekvenciák mûvészi szerkesztettsége. És még a humora is remek - ott van például a Julie Delarme által alakított francia közvéleménykutató-lyányka és Simon mágus párbeszéde, a film egyik legismertebb jelenete, ahol ugyebár az a poén, hogy a franciául semmit nem tudó magyar Simon simán válaszolgat olyan kérdésekre, amiket nem is ért, s amelyek nyomán végül kiderül, hogy bár ateista, minden nap gyónni szokott...


Salamon András (1956): Az egyik legtermékenyebb rendszerváltás utáni rendezõ.
50-60 filmet is készített, ráadásul mindössze 22 év alatt, 1989 és 2011 között. Az õ életmûve is remek példa arra, hogy a pénz hiánya sem lehet akadálya annak, hogy valaki évente akár 3-4 mozgóképet is elkészíthessen - s hogy most milyen mély válságban van a magyar mozi, azt pont ennek tükrében tökéletesen mutatja az a körülmény, hogy Salamon 2 éve nem forgatott semmit!
Egyébként polihisztor - forgatókönyvet ír, operatõrködik és rendez, dokumentum- és játékfilmet egyaránt (õ volt a magyar underground egyik legjelentõsebb zenekara, az URH dobosa is.) Ugyan munkáinak nagy része dokumozi, de most még játékfilmjeinek összességérõl sem adhatok számot. Csupán a szerintem legjobbakat villantanám fel.
Ilyen az 1990-es "Itt a szabadság!" is, amely a "gorennyézõs" magyarokról szól. Az Andorai Péter és Fábry Sándor (igen, AZ a Fábry Sándor!) teljességgel életszerû poénkodásának keretei között prezentált történet egy jellegzetes korabeli ausztriai kiruccanásról ad számot.
Aztán a "Zsötem" (1992) is Salamon nagy dobásainak számát gyarapítja. Itt is a nyugat felé futó ká-európai autópályák a történet fõszereplõi. No meg Lukáts Andor, Börcsök Enikõ és Kerekes Éva trágár háromszöge. Tényleg szabadszájú a film - még ma is pironkodtat. Ez az ár a katarzisért, ami viszont különleges élményt tartogat.
A "Közel a szerelemhez" 1998-as moziként is meglepõen újszerûnek hat. Fõszereplõje elõször is a Kínai Piac és a Tsuyu Shimizu alakította May-La, másodszor pedig egy józsefvárosi rendõrörs, és egy Karcsi nevû közrendõr, akit Hujber Ferenc hoz elég meggyõzõen. A történet természetesen szerelembe, majd tragédiába fordul (köszönhetõen Karcsi rendkívül bunkó és aljas feletteseinek!), s Salamon érdeme is, hogy mindezt hitelesnek érezzük. Nem sikkad el a dráma és a feszültség, melyeknek erejét növeli Yonderboi és az Anima Sound System pazar soundtrackje is.


Szász János (1958): Szász Péter fia. A "Fiúk a térrõl" (1967), az "Egy kis hely a Nap alatt" (1974) rendezõjéé, az emberé, aki a legjobb vígjátékokat írta Magyarországon a 60-as és 70-es dekádban, és, bizony, sokat örökölt apja tehetségébõl.
Az 1989-es "Szédülés" brutálisan életszerû és felkavaró film. Nem vígjáték, nem kordokumentum, mint az "apa" munkái. Thriller, mégpedig kemény thriller, fojtogató thriller, életszerû thriller. Szász János itt olyan bûnöket tár fel, amilyeneket korábban nemigen ábrázoltak magyar filmen. És minden bizonnyal ez a fajta határfeszegetés is a szerepe a magyar filmtörténetben.
Õ az, aki a szexualitás - na nem az önfeledt erotika, hanem a brutális és önpusztító nimfo-addikció - kérdésével foglalkozik jóformán minden munkájában. (Kivétel a "Woyzeck" (1998), de az bizony nem is az igazi.) Nem csoda, hogy a neurózisokkal és önpusztítással vívódó Szász "megtalálta magának" a "legbetegebb" magyar klsszikus írót: Csáth Gézát.
Ennek a találkozásnak az eredményei két filmben összegzõdtek:
Az egyik maradéktalanul tökéletes: ez a "Witmann fiúk" (1998). A Csáth-i novellamûvészet gazdag anyagából dolgozó Szász kibõvítette és kissé feldúsította az amúgy rövid címadó novella anyagát. A felkavaró írásnál tízszer felkavaróbb moziban láthatjuk mindazt, amit a balladisztikus próza valamelyest elfed elõlünk. De, dacára a naturalizmusnak, ez az opusz mégis esztétikus és mívesen kidolgozott tétel: méltó az irodalmi alapanyaghoz. Sajnos ez nem mondható el a másik, 2007-es "Ópiumról". Az "elmebeteg nõ naplója" ugyan nagyjából koherens egészet alkot, viszont a végeredmény mégsem teljes, strukturálisan kissé szétesõbb, bár ez sem fordul át öncélú naturalizmusba, a színészi alakításokra pedig továbbra is a "pazar" a legjobb szó.
S még ha rosszabb film is lenne, nagyon értékelni kell, hogy e dekadens kor életérzésére különösen rímelõ írónk hírét (akire méltán lehetünk büszkék!) Szász opuszai nemcsak messze viszik a világban, de jelentõs figyelmet és érdeklõdést is generálnak ezek irányába. Ez már önmagában is jelentõs kultúrmissziós tényezõ lenne, de, mivel ezek a tételek még jók is, ezért aztán nem lehet nem bevenni ebbe a "huszasba" Szász Jánost.


Sípos József (1959): Anélkül, hogy beskatulyáznánk, két filmje alapján is nyugodtan mondhatjuk, hogy Márai legjobb "adaptátora". Kb. ez a két alkotása eddig a legígéretesebb mind közül - sajnos a többirõl ezt korántsem mondhatjuk el.
Szép koncepció például a "Pirkadat" (2008) c. három részes magyar minisorozat Benedek Elek meséibõl - sajnos nem lett jó. Szintén a bukott kísérletek számát gyarapítja a "Mindszenty - Szeretlek, Faust" (2010), amely ambíciózus szerzõi próbálkozás, borzalmas színészválasztással. Lux Ádám, mint Mindszenty? Komolyan? :)
Viszont a két Márai-adaptáció a rendszerváltás utáni legjobb klasszikus szellemû feldolgozások közül való.
A 2008-as "Eszter hagyatéka" igazi mesteri alakításokkal gyarapítja a magyar filmtörténetet. Nagy-Kálózy Eszter jutalomjátéka mellett Cserhalmi, Eperjes, Törõcsik, Szilágyi Tibor, Udvaros Dorottya és Hámori Gabi is lubickol. És ugyanez a helyzet a "Kaland"-dal (2011) is, amely egy rendhagyó és egyre összetettebb "Márai-Don Carlos"-történetet mutat be olyan alakításokkal. Mindezt pedig olyan alakításokkal teszi meg- és átélhetõvé, mint Csányi Sándoré (igen, jól játszik!), mint Marozsán Erikáé és még számos nagynevû régi, illetve újabb hazai színészé.
Sípos ráérzett Márai ízére, s remélem, ezt még sokszor bizonyíthatja a jövõben is!


Herendi Gábor (1960): A magyar Judd Appatow, sõt, még sokkal több annál.
Herendi Gábort lehet bántani a "Magyar vándor" (2004 - szerintem is borzalmas, rettenetes, elviselhetetlen!) miatt, lehet fanyalogni a tökéletes "Valami Amerika" és a kevésbé felépített, "de azért szeressük" kategóriát képviselõ "Valami Amerika 2." miatt, s bizonyára a "Poligamy" sem jött be sokaknak, de tény: nála jobb vígjáték-gyáros nincsen széles e határban.
A hatvanas évek klasszikus szórakoztató komédiái óta kevés az igazán míves tétel - a 70-es dekádtól ugyanis a komikum többnyire szatírába fordult át, mint Bacsó Péternél vagy másoknál. Tímár Péter persze jelentõs kivétel, de rajta kívül nemigen gyártottak jó vígjátékokat e tájékon a 2000-es évek elejéig.
De akkor jött a "Valami Amerika", a maga öniróniájával, markáns humorával és sajátos stílusával, egy Bon-Bon- vagy egy Vénusz-szám erejéig kiemelve minket a "rögvalóságból". S hogy mennyire jelenetõs volt ott és akkor ez a mozi, azt bizonyítja az is, hogy az én akkor 14-16 éves korosztályomra bombaként hatott, hogy lehet nálunk ilyen dolgokat is készíteni.
A másik, szintén fontos alapfilm Herenditõl viszont nem vígjáték. A "Lora" (2006) ízig-vérig dráma, még pedig a legigényesebb fajtából. Fekete Ernõ és Nagy Péter fívéri párharca ügyesen szövögetett sztori, amelyet páratlanul találó párbeszédek kísérnek. A fõszereplõ, egyik pillanatról a másikra megvakult lány, a Lucia Brawley alakította Lora pedig páratlanul eredeti karakter, akivel tényleg együtt lehet érezni jöttében-mentében.
És, ha még ez sem lenne elég, Herendi a "Társas játék" (2011) c. HBO-széria kreátora is, az pedig megint csak, vitán felül álló mértékben pazar, dacára annak, hogy Fonyó Gergely a "párja", aki viszont az egyik legrosszabb magyar direktor EVER.
Vagy ezt már mondtam?


Bergendy Péter (1964): Neki mindössze két játékfilmje van, de mindkettõ telitalálat.
Ezért aztán róla el lehet mondani, amit sok magyar rendezõrõl nem: tudja, melyik tervet kell megvalósítani, és melyik eleve hamvába holt ötlet. Dacára annak, hogy úgy néz ki, mint a Simpson család képregényboltosa, végzettségét tekintve pszichológus, munkái alapján pedig ezermester: volt a Galaktika és a Cinema magazin fõszerkesztõje, számos videoklipet és reklámfilmet gyártott. Még színész is volt: Antal Nimród nemsokára emlegetendõ Kontrolljában pl. volt egy vicces cameo-ja.
Innen nyergelt át 2004-ben a játékfilmre, és nagyon jól tette. Az "Állítsátok meg Terézanyut!" cö emancipunci szingli tézisregénybõl ugyanis az akkor még sokkal kevésbé ismert Hámori Gabival (na, õt is nehéz ám elfelejteni!), egy olyan fantasztikusan jó, szerethetõ és ölegetnivaló nõi vígjátékot kanyarított, amilyen kb. a "Butaságom története" óta nem készült Magyarországon. Ez egy finom és kedves film, sok bájos csetléssel-botlással, és ott, akkor, ez is úgy kellett nekünk, mint a víz a sivatagban.
Ehhez képest a 2011-es "Vizsga" homlokegyenest az ellentéte a "Terézanyunak", kb. mindenben. Az egyetlen közös pont a rendezõ és Hámori Gabi markáns jelenléte. A történet 1957 Karácsonyán játszódik, mikor a Kulka alakította Markó Pál nevezetû öreg róka megkezdi Nagy Zsolt tartótiszt kiképzésének utolsó szakaszát: a vizsgáztatást. Bergendy filmje brilliánsan érzékeleti az akkori atmoszférát, és valami elképesztõen pazar, folyamatos átverésekkel tarkított, szövevényes történetvázat épít fel, amelyre már csak rá kell húzni buroknak a kiváló színészi alakításokat. A "Vizsga" félelmetes film, mert egymás átverésének kádárista gyakorlatát mutatja be. Igaz, a levegõje nem olyan (p)állott, mint a valóságos idõszaké, a képei gyönyörûek és esztétikusak, de ezt talán ne rójuk fel neki. Hagyjunk meg ennyi mûvészi szabadságot a rendszerváltás óta eltelt idõszak egyik legjobb magyar zsánerfilmesének.


Mispál Attila (1966): Mispál Attila nagyon sok dokut rendezett, mióta a 90-es évek közepén belekezdett a "direktorkodásba", de tõle is csak egy játékfilmet tudok kiemelni igazándiból. A 2005-ös "A fény ösvényei" az.
Nehéz róla megindultság nélkül beszélni, mert, bárki bármit mondjon, nagyon jó darab. Igaz, az eleje kicsit hiteltelen: túl sok dekadens modellvilágot kapunk ahhoz, hogy elhiggyük - kívülállóként - hogy tényleg így mennek ott a dolgok. De Cseh Annamária alakítása biztos és erõs pont. Az õ különös kálváriája ad a történéseknek értelmet. Csillával ugyanis megtörténik az, ami minden modell rémálma: elveszti munkáját, korábbi életét. "Nyer" helyette egy másikat: összeégett arccal, elveszett álmokkal. Már csak meg kell tanulnia tájékozódni a megváltozott viszonyok között.
És ugyanez, az új viszonyok közötti tájékozódás a feladata a magyar Szent Koronoa zománcképeit reprodukáló tehetséges ötvösmûvésznek is. A Cserhalmi alakította karakter ugyanis szépen lassan veszti el látását, miközben dolgozik a nagy mûvön, ami még ráadásul nem is szolgálja a legtisztább célokat, ugyanis néhány maffiózónak van rá szüksége.
Megpróbáltatásaik során mindkettejüknek jut egy-egy különös segéd: a Kovács Lajos alakította nagykabátos csöves, "Hontalan", Csilla balesetének okozója, a Soós Attila alakította, saját ébredõ szexualitásával küzdõ Janó viszont támogatni igyekszik mesterét az ötvösmunka elvégzésében.
Dacára a körülményeknek, sorsútjaik végül egybefonódnak, s párhuzamosan futnak tovább a végtelenbe...
Mint mondtam, tehát, nehéz Mispál filmjérõl megindultság nélkül beszélni, ugyanis nagyon elgondolkodtató, lélekemelõ darab. Az ujjászületésrõl és a szintézisrõl szól. S mi többrõl szólhatna a filmmûvészet, ha nem errõl: az élet értelmérõl. Persze nem konkrétan körülírva, csak bizonytalanul kitapogatva a halvány fényben, mint ahogy azt Zoltán, az ötvös teszi romló látásával, de töretlenül...


Goda Krisztina (1968): Sokkal tehetségesebb rendezõnõ, mint amennyire méltatni szokták. Igaz, filmográfiája látszólag nem ad okot a bizalomra.
A "Csak szex és más semmi" (2004) pl. nem a legrosszabb film a föld kerekén, de annyira azért nem is érdekes. A "Szabadság, szerelem" (2006) pedig a legmonumentálisabb giccs, amelyet - nem is tudom mióta - Magyarországon filmnek mertek nevezni. Elismerem, kell egy ilyen '56-os mozi is a népeknek (bár, ha már "ilyen", lehetett volna kicsit informatívabb és lényegesen hitelsebb is), hát ha ebbõl megértenek a tompa agyú népek "valamit". De attól még nem jó film, s objektíve nem is Goda Krisztina, hanem sokkal inkább Vajna "apánk" projektje, ahogy a magyar filmgyártás 2010 óta tartó, szinte módszeres tönkretétele is.
Akkor mit keres Goda Krisztina ezen a listán - kérdezhetnõk?
Nos, az ok, amiért bekerült ebbe az illusztris társaságba, hogy õ rendezte a "Kaméleon"-t (2008). A Kaméleon vitán felül megint az egyik azon kivételesen tökéletes közönségfilmek közül, amelyek, mondhatni, megmentik a zsánermozik számára a rendszerváltás után magyar filmtörténetet. Nagy Ervin, Hámori Gabriella, Trill Zsolt - te jó isten, micsoda hármas! És még ott van Kulka János vagy László Zsolt is! Azt hiszem, ennél jobb "heist-filmet" (végül is az, nem?) Magyarországon még nem nagyon gyártottak. A történet alapja közhelyes, a párbeszédek, a struktúra kidolgozottsága azonban olyannyira tökéletes, mint Nagy Ervin pazar alakítása, aki mindig egy lépésre tojástáncol a ripacskodástól, de soha nem válik ripaccsá és mindvégig - szó szerint - zseniális marad.


Nemes Gyula (1969): Egyfilmes rendezõ, de az az "egyfilm" generációs alapmû.
Biztosan vannak jobb kordokumentumok, alighanem készültek jobb körképek is a fesztiváljáró kétezres évekbeli magyar fiatalok életérõl, de az biztos, hogy egyik sem ennyire szórakoztató. Üresjáratai ellenére ugyanis a Lovasi Andrással egy évben született direktor (ezt azért emlegetem, mert a mozi soundtrack-je remekül prezentálja a kortárs underground és elektronikus zene legjobbjait) "Egyetleneim" (2005) c. alkotása tökéletes párbeszéddekkel vértezte fel magát az elmúlás ellen. A fõszereplõ srác, aki teljesen megszállotja a lányoknak, ám mindig a "rossz idõben megy oda, a rossz csajhoz, a rossz szöveggel" végül csak találkozik valakivel, aki nõként is nagyon hasonlít rá. Már csak az a kérdés, meg tudnak-e maradni egymás mellett...


Kocsis Ágnes (1971): Az átható csöndek rendezõnõje.
Indulása óta mindig értett ahhoz, hogy kell csönddel és a kitartott hosszúsnittekkel, Jancsóval vagy a rendszerváltás utáni Tarral szemben valóban ELMONDANI VALAMIT. Sõt, nem is csak valamit: szinte rázúdítani a jelentéstartalmakat a nézõre.
Terei az egyszerû emberek életének terei - a rendszerváltás utáni egyszerû emberekéi. Nem a Tarr által ábrázolt kitaszítottak világa (az már idegesítõ közhely!), hanem azoké, akik fenntartják ezt a társadalmat. Akik bemennek a munkahelyükre, és ott konzervet gyártanak, ruhát varrnak, vagy betegeket ápolnak. Kocsis Ágnes filmjein még valóban látni fizikai munkát végzõ embereket, munka közben. S nem is csak két másodpercig, hanem jóval elmélyültebb idõkig.
S mindig nõket.
Róluk szólnak ugyanis. Nõi helyzetekrõl, nõi szituációkról, kimondható vagy kimondhatatlan dilemmákról, problémákról, vonzásokról, választásokról és ütközésekrõl. Sokszor szinte alig látunk férfiakat, annyira "nõi" mikrovilágok a bemutatottak.
Már a 2002-es "18 kép egy konzervgyári lány életébõl" (2002) is megadja ezt az alaphangot. Kocsisnak már ebbõl a filmjébõl is látszik, hogy õ sokkal inkább a budapesti iskola vagy Erdõss Pál rokona, mint a saját kortársaié. Hozzájuk képest a különbséget talán a jóval stilizáltabb képek és a nõi elvágyódás poétikus-balladisztikus megfogalmazódásai jelentik.
Legjobb filmjei is ezt a sajátos rendezõi látásmódot fejlesztik tovább. A "Friss levegõ" (2006) egy anya-lánya történet egy hermeneutikusan zárt panelvilágban, ahonnan nincs kiút. Ahol már csak a "kedvenc sorozat" jelent kapaszkodót, ugyanis csak annak megtekintése közben tud anya és lánya egy hullámhosszra kerülni - különben semmi közük nincs egymázhoz.
A másik "legjobb film" a "Pál Adrienn" (2010) Cannes-ban is szépen teljesített. Címszereplõje a halál furcsa köreibe van bezárva. Elõször is kórosan túlsúlyos, másodszor pedig egy kórházban dolgozik ápolónõként. A halál levegõje és atmoszférája veszi körül, õ pedig egykedvû letargiában vegetál. Kocsis az õ lassú ébredésének és magára találásának lehetõségét is felveti - hogy él-e vele, azt inkább nem lõném le...
Ami biztos: õ az egyik legerõsebb szerzõi stílussal rendelkezõ magyar filmrendezõ, akinek helye már ott van a legjobb magyar rendezõnõk között - azt hiszem, minimum dobogós...


Török Ferenc (1971): A 90-es évek közepén indult 40-es magyar rendezõgeneráció legjobb, legtehetségesebb képviselõje. Nagyon fontos, a magyar film teljes történetét tekintve is nagyon jelentõs alkotó.
Zsánerfilmmûvész.
Már az etüdjei nagyon találóak, látszik, hogy vérében van a szakma.
De a "Moszkva tér" (2000) c. vizsga-tétele az abszolút alap. Most már kijelenthetjük, hogy generációk nõttek fel a poénjain, az életérzésén, a világlátásán. Petya, Zsófi, Boci mama, Jancsi bá, Rojál, Csömör, Kígler, Ságodi... - van aki ezeket a legendás neveket nem vágja? Ha van, az õ kedvéért mindenképpen érdemes elmondani, hogy a történet 1989-ben játszódik, a poénjai örökzöldek, és, ha eddig nem tudtuk volna, hogy "ki a túró az a Nagy Lajos", akkor most már konstatálhatjuk, hogy "biztos a Nagy Imre testvére"...
Na igen - erre a mozira 100 év múlva is emlékezni fogunk, megintcsak!
Nem így a "Szezonra" (2004), amely sokkal felejthetõbb alkotás lett, még ha Hámori Gabit nem is fogjuk soha elfelejteni belõle (õt egyébként sem fogjuk soha elfelejteni).
A következõ tétel, a 2007-es "Overnight", a rendszerváltást megért generációval, illetve a rendszerváltás veszteseivel szemben, a rendszerváltás - elvileg - nyerteseit mutatja be. Elvileg, mert a brókerek lelkiismeretlen, bunkó világa bizony nem szimpatikus téma. Török mégis összehoz egy olyan példaértékû sztorit a lojális kutyaképû Bodó Viktor alakította Péterrõl, amelyen csak nagyokat nézni lehet, de sokat mondani róla nem érdemes. Önmagáért beszél. Annyira találó és annyira betalál ez a mozi az egy nap alatt összeomló tõzsdeügynök-egzisztencia hiteles elbeszélésével, hogy az csak na.
A végén persze feltesszük a kérdést: "ezek a rendszerváltás gyõztesei?" - S a válasz sem késik: "Akkor már inkább maradok a vesztese..."
Rendszerváltás utáni ugar premier plánban.
Ez Török következõ mozia, a 2009-es "Koccanás". Már készítésének körülményei is érdekesek, hiszen csupa 3D-s állóképbõl áll. Csakhogy ezúttal nem a képek vannak kimerevítve, hanem a színészek állnak mozdulatlanul, hogy a kamera "körbejárja, megvizsgálja" õket. Nehéz feladat ez egy színész számára, hiszen egy állókép gyakran fél óra - ráadásul az MTK-stadion melletti forgatási helyszínt is nagyon rövid ideig bocsátották Török rendelkezésére. Ezért különleges dolog, hogy mégis sikerült teljes profizmust tanusítani a különbözõ szekvenciák elkészítésekor. Miközben a szereplõk "kimerevednek", zajlanak az események: egy meleg nyári nap, baleset miatt óriási dugó alakul ki, s, persze, ahogy az lenni szokott, mindenki a legbunkóbbik énjét veszi elõ. Aztán miután a dugó beáll és órákig marad a status quo, változik a helyzet és néhol már-már idillbe fordul a várakozás a baleset elhárítására. De aztán végetér a kényszerállapot és mindenki ott folytatja, ahol abbahagyta...
A túlértékelt Spiró György egyik legjobb darabjának adaptációjában ismét megmutatkozik a társadalmunkban lakozó kíméletlenség, amelyet az élet idegensége és idegessége termelt ki a rendszerváltozás utáni idõket megélni kényszerült generációkból...
Az "Apacsok" (2010) mélyen visszanyúl a rendszerváltás elõtti idõkbe, hogy a rendszerváltás utániaknak is releváns tanulságokat találjon. Történetének középpontjában az "indián" áll: egy olyan mozgalom, amely a hatvanas évek elsõ felében bontakozott ki a fennálló rendszerrel szemben. Nem szervezett ellenállást, nem akarta lebontani annak kereteit - csupán ki akart vonulni belõle. De a "Kádár-huszároknak" már ennyi is elég volt ahhoz, hogy kinyírják...
Csányi Sándor és Szervét Tibor kettõse mellett ennek az opusznak az is különös és izgalmas atmoszférát nyújt, hogy a jelenetek színterei nem valós helyszínek, hanem mûtermekben felállított, festett kulisszák. Természetesen lehet vitatkozni azzal, hogy szükség van-e ezekre, s hogy jót tesznek-e a végeredmnynek, de véleményem szerint a mûvészi ábrázolás teljesen elfogadható eszközei.
Sokkal inkább relevánsak, mint a kissé szétesõ és eléggé indokolatlanul letargikus "Isztambul" (2011) bizonyos valóságosnak szánt jelenetei, megnyilvánulásai. Ebben a filmben ugyanis, dacára az érdekes témának és sajátos légkörnek, indokolatlan vagy hiteltelen mozzanatok sajnos dögivel vannak. Remélem ez csak rövid kisiklás a rendezõi életmûben és nem tekinthetõ tartósnak. Sok jó filmet szeretnék még látni az ország elsõ számú és legjobb zsánerfilmmûvészétõl, aki egyben a rendszerváltás problematikájának egyik legérettebb, leginkább rátermett elemezõje is...


Hajdú Szabolcs (1972): El kéne már döntenie végre, hogy álmûvészkedni akar vagy jó filmeket csinálni.
Álmûvészkedni, mint a "Macerás ügyekben" vagy az "Egyszer élünkben" (2000-es film mind a kettõ), a "Tamarában" (2003) vagy a "Biblioteque Pascalban" (2010). Vagy olyan jó filmeket készíteni, mint a "Fehér tenyér" (2006), az "Off Hollywood" (2008) vagy a "Biblioteque Pascal" (igen, jól olvassátok - ez a film álmûvészkedik egy sort, de a végén mégis jó lesz.)
A "Fehér tenyér" elõtt, a többi álmûvészkedõ-üresjáratmájsztróhoz hasonlóan Hajdút sem vettem komolyan. Ez volt az elsõ dobása, amely megmutatta nekem, hogy alkotójában tehetség és invenció lakozik, mégpedig nem is kevés, tud és akar jó filmeket csinálni. Saját testvérének története a lehetõ legjobbat hozta ki Hajdúból: a gyerek-tornászként az 1980-as évek elején már-már szadista edzõje által kegyetlenül meggyötört egzisztencia a 2000-es évek Kanadájában próbál tornászokat nevelni. De elcsattan egy pofon - mi ez ahhoz képest, amit õ kapott! - és szembesülnie kell a következményekkel. Meg kell találnia azt a középutat az új tornászgeneráció nevelésében, amely nem csap oda vívótõrrel és brutális erõvel, ha kell, de nem is valami humánus langyoskodás. Akármilyen eredménnyel is zárul ez a próbálkozás, ez az egyik legeredetibb filmes téma a rendszerváltás óta, és az egyik legjobb, legtartalmasabb és legerõsebb mûvészi erõvel sugárzó alkotás született belõle.
Akárcsak a 2008-as "Off Hollywood" esetében. A történet egy magyar rendezõnõ megpróbáltatásairól és "nagy futásáról" szól a Belvárosból a külvárosba. Fimje senkit sem érdekel, a producer és a fõszereplõ közelharcot vív a gázsiért, a férje egy lúzer, aki semmibõl nem ért semmit... - érdemes folytatni?
Innen csak menekülni lehet! Mégpedig futva...
Hajdú a saját feleségének, Török-Illyés Orsolyának legjobb alakításával fûszerezve s Garaczi László írásából olyan történetet épít fel, amely megmutatja, miért nem lehet Magyarországon filmet csinálni - s arra is rávilágít, hogy miért van az, hogy mégis mindig újra és újra "forog a felvevõgép". Ennek a lehetetlenségnek, és mégis létezõnek érzékeltetésénél pedig nem kell többet tudnia a legjobb rendszerváltás utáni filmes ars poeticának...
Sajnos a nemzetközileg agyonajnározott "Biblioteque Pascal" nem érdemel ilyen titulust. Túl hosszú, túl sok, túl beteg, túl kevés - és a végén mégis valahogy összejön egy jó film a sok hiányból. Miért? Mert a második fele és vége, visszamenõleg is, tökéletesen kikerekíti a történetet, lezárja a korábbi eseményeket. A lehetõ legbalkánibb viszonyok közül a lehetõ legpokolibb nyugati körülmények közé kerülõ Mona Paparu alakját szintén Török-Illyés Orsolya formálja meg, átütõ erõvel. A történet végül miatta is lesz olyan kerek egész, amelyet, dacára az ábrázolt felkavaró sorscsapásoknak, el tudunk ismerni jónak.
Remélem viszont, hogy Hajdú Szabi nem fog még egyszer így megvezetni minket és soha többé nem kell tõle valami álelvont szörnyûséget végigszenvedni többé.
Különben dühbe jövünk!


Antal Nimród (1973): Jelen pillanatban Hollywood legotthonosabban berendezkedett magyar lakója.
Meg is érdemli pozícióját (ahogyan sokan mások is megérdemelnék!): például azért, mert sokakkal ellentétben, õ nem mindjárt rendezõként kezdte a pályát, hanem elõször tényleg kitanulta a dolgok csínját-bínját. Volt asszisztens és volt reklámfilmrendezõ, és csupán 29 évesen készítette az elsõ dokumentumfilmjét s csak 30 évesen az elsõ játékfilmjét.
Ez a bizonyos tétel, a "Kontroll" (2003), megintcsak egyike a legfontosabb filmeknek a rendszerváltás utáni Magyarországon. Csányi Sándor utolsó maradéktalanul tökéletes alakításán és a brilliáns soundtrack-en (Neo) túl azzal is büszkélkedhet, hogy egy hihetetlenül fiatalos látás- és gondolkodásmódú thriller, egészen kivételes atmoszférával és jelenetekkel (nem véletlen, hogy Cannes-ban is a fiatalok díjazták!). Sõt, ha még ez sem lenne elég, olyan zseniális jelenetekkel oltogatja a BKV-t, hogy az csak na.
Mindnyájunk szeretett Budapesti Közlekedési Vállalata ugyanis a moziban bemutatott, kitalált jegyellenõrzõ szervezet alapja - hiába mondja el bevezetésként a vállalat akkori vezetõje, Aba Botond a film elején, hogy az egész történet fiktív és semmi köze nincs hozzájuk.
Aha, persze!
Egyébként Eszenyi Enikõ legendás nyitójelentétõl kezdve Bíró Eszter és Csányi Sándor "mozgólépcsõs" szekvenciájáig minden pillanatát ezerszer idézték már, minden karakterérõl és mozzanatáról ezerszer beszéltek már. Tökéletes, míves, pazarul eredeti és fiatalos anyag - és még a valóságot sem köpi szembe. Sõt, igencsak abban gyökerezzik...
Antall a Kontrollt követõen sajnálatos módon annyiban elveszett a magyar film számára, hogy 2006-ra átköltözött Hollywood-ba, viszont még akkor is büszkék lehetünk az ottani ténykedésére, ha nem készít ott már olyan eredeti filmeket, mint amilyen az elsõ volt. Persze az "Elhagyott szoba" (2007) is egy nagyon tisztességes horror, "A szállítmány" (2009) és "Ragadozók" (2010) pedig nagyon elfogadható színvonalú akciófilmek, a-kategóriás amcsi színészekkel. De attól még nagyon örültünk volna neki, ha a mi Nimródunk itt maradt nekünk, a mi kis Off Hollywood-unkban...


Dyga Zsombor (1975): ... mint például Dyga Zsombor. Mert igaz, Dygának számos vitatható és gyenge színvonalú produkciója van, mióta a kilencvenes évek közepén nekikezdett a direktorságnak. Viszont két alkotásával vastagon beírta magát a magyar filmtörténetbe.
A "Tesó" (2003) ugyanazt jelenti a 2000-es évek elején tizen- és huszonéves korosztálynak, mint a "Moszkva tér" a "rendszerváltásosoknak", vagy az "Egyetleneim" a fesztiválozós-alternatív generációnak. Welker Gábor Artinja (ez a neve! :) ) végignarrálja az életét. Zene- és filmõrült a srác, és eléggé zavarja az a tény, hogy az anyja vidékre költözött, õt meg ott hagyta a szexmániás bratyóval (Sziszi - Nate), és a geek újságárussal (Sziszi - Elek Ferenc) magára. A szokatlan paneltörténet meglehetõsen szórakoztató, egyedi filmecskévé válik, amelyet bármikor szívesen újranézünk.
A "Köntörfalak" (2009) sem váltja meg a világot, viszont gyakorlatilag tökéletes. A jól szituált kis belvárosi loftban, ahová Eszti némi unszolás után felhívja Zolit (Tompos Kátya és Elek Ferenc is élete alakítását nyújtja) egyedi hangulatú és különleges dráma bontakozik ki. A srácról, aki lúzernek tûnik, lassan kiderül, hogy egyáltalán nem az. Ezen az estén értelmüket vesztik a közhelyes kategóriák és újak születnek, amihez remekül asszisztál Eszti bunkóként belépõ, Rába Roland alakította bátjya, Gábor is. Elõször asszisztál, aztán középpontba kerül.
És a "Köntörfalak" leomlanak...
Ez utóbbi alkotás olyannyira precíz, pontos és tökéletes munka, és annyira sokat mond el kevés szóval és nagyon jó humorral, hogy csak ajánlani tudom. Számomra nagyon emlékezetes volt, és az is maradt.


Gigor Attila (1978): A legfiatalabb a csapatból, mégis van egy kiváló opusz a tarsolyában.
A 2008-as "A nyomozó" az egyik legjobb magyar thriller, amelyet valaha készítettek. Az Anger Zsolt alakította fõszereplõ, Malkáv Tibor (már ez önmagában milyen név? :) ) egy hullaházban dolgozik. Haldokló édesanyja ritka betegségben szenved, drága az operáció és a kezelés. Malkáv ezért úgy dönt, megöl egy embert. Egy ismeretlen férfi kéri meg erre, azt ígérve, hogy fedezi a mûtét költségeit. A dolog megtörténik, de Malkáv nem szabadul a felelõsség terhétõl, és, amikor kiderül, hogy váratlan örökség birtokába jut, a dolog elkezd még bonyolultabbá válni.
A leírtak alapján ez egy átlagos thrillernek tûnik - pedig nem az!
Rendhagyó vizuális és hangulatelemekkel, lenyûgözõen erõs színészi alakításokkal tûzdelt dráma ez, ami olyannyira fantáziadús és eredeti, hogy ilyet én még nem is láttam...
Igazi szerzõi vízió!
olahmiki1959 2013 márc. 04. - 23:36:14
(80/151)
Elnézést a kapitális hibáért!

Most, hogy visszaolvastam a belinkelt írásomat, vettem észre, hogy a nagy lendületben Morricone zenéjét "A napfény íze" címû filmhez társítottam, holott természetesen a "Sorstalanságról" van szó!
olahmiki1959 2013 márc. 04. - 23:26:43
(79/151)
Kedves Vinogradov!
Errõl beszéltem.

Én nem vagyok ilyen felkészült ebben a témában, mint te, nagyon sok filmet láttam, de nagyon sokat nem.
Természetesen nem szerettem, - és nem is tudtam - volna egy teljes, átfogó képet adni sem a rendszerváltás elõtti, sem utáni magyarországi helyzetrõl, ami a filmkészítést illeti, csak a saját benyomásaimat próbáltam meg megosztani veled.
Úgymond, mazsolázgattam az emlékeimbõl, érzéseimbõl, és ezek nem lehetnek még csak megközelítõleg sem olyan alaposak, mint egy filmesztéta gondolatai, elmélkedései, mindenféle kontextusba helyezett szempontjai, filmekrõl, rendezõkrõl, filmkészítési koncepciókról.
Én egy mezei "nézõ" vagyok, akit sokszor nem kérdeznek meg, akinek általában a feje fölött mondanak véleményt, ítéletet, döntenek értékekrõl, koncepciókról, jól, vagy rosszabbul sikerült alkotásokról, holott - paradox módon, és mindenféle beképzeltségtõl, vagy önnön fontosságom túlhangsúlyozásától mentesen, - én vagyok a végállomás.
Hiszen nekem készül a film, nekem íródik a novella, nekem jön létre a zenemû, vagy a képzõmûvészeti alkotás.
Ezek valószínûleg nagy szavak, pedig talán van bennük némi igazság.

Szabó István személye és munkássága talán az egyik legellentmondásosabb a magyar filmgyártás történetében, - apámmal egy évfolyamra járt a Toldi Ferenc gimnáziumban, idõnként összefutottak valahol, gyerekként egyszer még én is találkoztam vele, egy nagyon rokonszenves, elegáns, intelligens embert ismertem meg benne, a benyomásom legalábbis ez volt, - éppen ezért az igazán fontos gondolataimat az õ mûvészi, emberi megnyilvánulásaival kapcsolatban privátban fogom megírni neked.

A Napfény íze az egyik legnagyobb film - ígéret! - maradt, és bár mindig meghajlok a véleményed és felkészültséged elõtt, ebben az egyben most nem engedek. Én is megírtam a három részre tagolt film erényeit és általam vélt hiányosságait, ezeket sokkal bõvebben is ki tudom neked fejteni.
Ennio Morricone.
Zenészként rengeteg filmzeneszerzõt ismerek, figyelem is a filmek zenéit, érdekel, nagyon sok tehetséges ember van a szakmában. Mégis, Morriconét összességében talán az egyetemes filmtörténet legnagyobb, darabszámra is legtöbb jó zenéjét alkotó zeneszerzõjének tartom, ugyanakkor "A napfény íze" címû filmhez egy teljesen elhibázott koncepciójú, giccses, nyálas, nem érzelmekkel teli, hanem érzelgõs zenét írt - gondolom, Koltay kérésére, - amely egészen egyszerûen borzasztó lett.

Az általad az írásod végén felsorolt rendezõk majdnem mindegyikét ismerem, - nem mindegyiküktõl láttam filmet, - vannak a munkáik között értékes és kevésbé sikerült alkotások, - néhány katasztrofális darab is, - viszont az eredeti véleményemet fenntartom, hogy olyan igazi, nagy, "filmtörténeti jelentõségû" alkotást, mint amilyenek a rendszerváltás elõtt készültek, egyikük sem készített.

Megint csak csapongok, szemezgetek, szubjektív módon, az érzéseimre, emlékeimre hagyatkozva.

Hannibál tanár úr
Körhinta
Talpalatnyi föld
Ház a sziklák alatt
Budapesti tavasz
Hideg napok
A tizedes, meg a többiek
Szindbád!!!
Az ötödik pecsét
Szerelmesfilm
A tanú
Isten hozta, õrnagy úr!
Pacsirta
Édes Anna
Bakaruhában
Dúvad
Húsz óra
A Pál-utcai fiúk

(Most látom, hogy nagyon sok Fábri Zoltán film van közöttük, talán nem véletlenül.)

Nem folytatom, - pedig lehetne - csak felteszem neked a félig ironikus, félig komoly kérdést?
Kedves barátom!
Tudsz-e olyan, a rendszerváltás óta készült filmet mondani, amely csak megközelítõleg is eléri ezeknek a filmeknek a színvonalát?
Amelyet hosszú évek múlva, ezekkel egy sorban fog emlegetni a filmkritikusi szakma, amely olyan súllyal, jelentõséggel, és maradandósággal, eszmei mondanivalóval, katarzissal fog bírni a magyar filmtörténetben, mint ezek közül bármelyik?
Ha igen, akkor minden elismerésem a tiéd.
(Egyébként is.)

Ölellek: Miki
offtopic
Vinogradov 2013 márc. 04. - 22:16:12 Előzmény olahmiki1959
(78/151)
Kedves Miki!

Úgy döntöttem, hogy mivel a kérdés komplexitása megkívánja, három részben válaszolok majd a kérdésedre: elõször írok az általad felsorolt rendezõkrõl, utána én fogok írni egy csomó rendezõrõl, akikrõl te nem írtál, majd végül összegzek.


Induljunk is neki egy gondolatébresztõ felvetéssel:

Szabó István, Koltai Lajos, Koltai Gábor, Koltay Róbert, Makk Károly, Mészáros Márta, Sándor Pál, Jancsó Miklós, Bereményi Géza, Tarr Béla...

Tényleg ennyi a magyar film a rendszerváltás után?

1950 elõtt született emberek története (na jó, kivéve az '55-ös Tarr Bélát)?

...



1. Szabó István, róla nemrég írtam az "Ajtó" c. film topicjában, ahonnan, engedd meg, hogy idemásoljam a vonatkozó részletet:

"Szabó a kilencvenes években elkészíti a maga (mindjárt kettõ) rendszerváltásfilmjét. A "Találkozás Vénusszal" egy magyar mûvész viszontagságait ábrázolja egy idegen ország idegen városában, miközben próbálja a zene univerzális nyelvén önálló gondolatait is közvetíteni, míg az "Édes Emma, drága Böbe" azt mutatja be, hogy válik két, drága és édes pesti nõ számára a világ egyszercsak bizonytalanná, ugyanannak a határokat megnyitó rendszeráltásnak az okán elszabaduló vadkapitalizmus keretei között.

A két film nagyon jól kiegészíti egymást. Az elsõ opusz nemzetközi porondra, a második inkább nekünk, magyaroknak készült. Elõbbi könnyedebb vígjáték, a magyar nyomasztó hangulatú, szomorkásabb narratívájú történet.

Szabó a kilencvenes évek vége óta készült filmjeire bajosan lehetne a korábbiakhoz hasonló skatulyákat húzni.

"A napfény íze" talán a legjelentõsebb darab az életmûben. Ebben az alkotásban maradéktalanul beteljesülnek Szabó korábbi célkitûzései:

- Megjelenik az identitáskeresésnek és az identitás megtalálásának jelentõssége.

- Nagy hangsúlyt kap Budapest, a "város", a "metropoplisz", a "helyszín".

- A közép-európai kontextus fontosságát fölösleges hangsúlyoznom, ahogy azt is, hogy a film szintézist próbál teremteni egy egész évszázad magyar és zsidó sorskérdéseit felvoultatva.

- Releváns üzenete van a rendszerváltást követõ nemzedékek számára, ugyanakkor magyar és nemzetközi porondon egyaránt megállja a helyét. Kellõképpen mélyen ábrázolja a történéseket ahhoz, hogy a magyarok részére is legyen mondanivalója, ugyanakkor kifelé is hathatósan közvetíti a számára fontos üzeneteket, úgy, hogy ott is megérthessék az ábrázolt helyzetek bonyolultságát.

Véleményem szerint "A napfény íze" mind a mai napig nem kap elég nyilvánosságot és korántsem foglalja el az õt megilletõ helyet a filmes köztudatunkban. Emellett az operatõri munka, a zene, a színészvezetés egyszerûen pazar, Ralph Phiennes pedig a három generáció szellemi municióját zavarba ejtõ magabiztossággal hordja elénk.

Az az érzésem, mintha az egész addigi életmû lezárása volna ez a hallatlanul meggyõzõ alkotás, amelyet azóta sem követett két egyforma koncepciót tükrözõ darab.

A "Szembesítés" már nem Közép-európai történet, ahogy a "Csodálatos Júlia" sem. Az elõbbi mozi összefüggései sokkal egyetemesebbek, míg az utóbbi egy könnyed, finom, bájos angol történet, akárcsak Anette Benning végtelenül finom, érzékeny alakítása. Mindkét film a mûvészrõl, a mûvészetrõl szól ugyan, de találni sem lehetne két ennél különbözõbb koncepciót: a Harvey Keitel alakította karmesternek be kell bizonyítania, hogy megõrizte mûvészi mivoltát egy sötét diktatúra kiszolgálójaként is, míg a Sommerset Maugham regényébõl elõlépett Juliának azt kell újra bebizonyítania önmaga és mindenki számára, hogy igenis nagyszerû nõ, fantasztikus ember, nagy mûvész és zseniális színésznõ.

Ismét óriási váltás: a 2006-os Rokonok Magyarországon készült, s nem kisebb célt tûzött ki maga elé, mint újra adaptálni Móricz Zsigmond az "uram-bátyám viszonyt" tökéletesen leleplezõ tézisregényéz, ám sajnos Szabó ezzel a darabbal kudarcot vallott. Mestere, tanára, Máriássy Félix, aki 1954-ben már adaptálta a történetet, sokkal jobb munkát végzett, amelyet gyakorlatilag semmilyen szempontból nem tudott túlszárnyalni..."

Ebbõl láthatod, hogy Szabót illetõen kissé különbözik a véleményünk. Szerintem a "Napfény íze" pont, hogy a legfontosabb és legjelentõsebb filmje (a mozi harmadik nagy egységére vonatkozó kritikádat nem értem, és nagyon kíváncsi lennék a magyarázatodra). Az "Ajtó" szerintem is erõtlen tétel, sokkal jobb lett volna, ha a maga idejében dolgozzák fel, mint mondjuk ezt a könyvét Szabó Magdának (http://www.port.hu/danaida/pls/w/films.film_page?i_film_id=38222) - de, majd valamikor írok errõl a film topicjába is részletesebben, most legyen elég ennyi.



2. Jancsó Miklós méltatása nem szívügyem. Talán, mert nem tudom méltatni. Talán, mert méltatlan arra, hogy méltassák...

Nem szeretem Jancsó Miklóst, a hideg kiráz a Jancsó-filmektõl, és ez alól az agyon- és szerintem túldícsért Szegénylegények sem kivétel. A Kapa-Pepe-ciklus darabjai pedig külön bugyrot képeznek a jancsói infernóban, ráadásul objektíve is értékelhetetlenek, kevéssé élvezhetõek (kivéve persze a Kispál- és Belga-klipbetéteket).

És most legyen ennyi elég...



3. Koltay Róbert ripacs.

Régóta mondogatom ezt, kaptam is érte sokat, de ez az igazság. Az egyetlen jó "saját gyártású" filmje az általad is emlegetett "Sose halunk meg". A többi - néma csend...



4. Szerintem Bereményi nem olyan jelentõs rendezõ. Jó, a "Tanítványok" érdekes film, az "Eldorádó" pedig egész tisztességes munka, de õ dalszövegírónak, költõnek lényegesen sziporkázóbb. Mind a mai napig értetlenül állok az afféle megállapítások elõtt, viszont, hogy a "Hídember" kurzusfilm.

Egyébként: ezt az alkotást két részre kell szedni. Az egyik az 1849 elõtt történeket összefoglaló pars. Ez csapongó, szétesõ, vagyis nem az igazi. Az 1849 utáni dolgokat boncolgató második "félidõ", tehát a döblingben játszódó jelenetek, nagyon jól lettek megírva. Can Togay kitett magáért.

Eperjes pedig annyira precízen hoz egy egyedi karaktert az "õrült Széchenyi" címszó alatt, hogy az a magyar komédiatörténet egyik legnagyobb, legösszetettebb, legzseniálisabb figurája. Hihetetlen a minõségbeli különbség a film elsõ fele és a döblingi jelenetek között. Utóbbiakat bármikor szívesen újranézem, elõbbiekre viszont ez már nem feltétlenül igaz.

Nos, ezért nem jó film a "Hídember", pedig a második fele - igenis - kiváló!

Másrészt, amit még feltétlenül meg kell említeni Bereményitõl és zseniális film, az a "Turné". Ajánlom szíves figyelmedbe!



5. Koltai Gábor a dilettantizmus olyan fokát testesíti meg, amelyet szerintem már bûntetni kéne.

Az "István, a király" mint film?

Ok, nem rossz, de nem is az igazi. Ha pedig ettõl és a Szörényi-Bródy kérdéskört boncolgató dokuktól eltekintünk, Koltai 0 értékelhetõ dolgott tett le az asztalra. A "Julianust", a "Honfoglalást" vagy a "Sacra Coronát" BE KÉNE TILTANI, annyira rosszak. Pfuj!



6. Sándor Pál alig rendezett filmet a rendszerváltás után. Én a korábbi dolgaitól sem voltam annyira elájulva. Jó, a "Ripacsok" vagy a "Régi idõk focija" érdekes látásmódja és sajátos profizmusa miatt izgalmas darab, a "Sípoló macskakõ", meg a "Bohóc a falon" pedig jó kordokumentek, de Sándor Pál egész életmûvébõl kb. ez a négy tétel értékelhetõ.

A többi igazából tökre nem is érdekel.



7. Tarr Béla - nicsak, róla is írtam már:

"Tarr Béla életmûvét két elkülöníthetõ szakaszra osztja a rendszerváltás brutálisan és ormótlanul vastag, minden sz*rral összekent faoszlopa. Az Õszi almanach, a Panelkapcsolat, a Kárhozat rendezõjét én a magyar posztmodern egyik legnagyobb igéretének tartom, Jeles Andrással és Szomjas Györggyel szoktam egy sorban emlegetni (és ez nálam igen nagy szó). A rendszerváltás utáni Tarr életmûvének nyitánya a Sátántangó. Lehet azt mondani, hogy elhamarkodottan ítélkezem, de én emellett még a Weickmeistert is végigszenvedtem (amivel szintén hasonló problémáim akadtak - ki lehet szedni belõle néhány kiváló monológot és jelenetet, de nagyrészt szétesõ és tökéletesen érdektelen darab), a Londoni férfit pedig öt perc után kikapcsoltam. És, igen, nem láttam a Torinói lovat. Lehet, hogy jó film.

Engem Tarr Béla ugyanolyan csalóként szedett rá, mint áldozataikat a Sátántangó (aminek még ráadásul bosszantóan jó címe is van!!!) "hõsei", ezért nem tudok hinni az õ rendszerváltások utáni Ká-Európa viziójában.

Már csak azért sem, mert a rendet nem a Haluskák tartják fenn és nem a kocsmatöltelékek, hanem azok, akik minden reggel felkelnek, bemennek, megcsinálják, amit meg kell, majd hazamennek aludni és ez az életük. Miért nem róluk csinál filmet Tarr Béla, ha már annyira témahiányban szenved, hogy legnagyobb filmje, a Kárhozat színvonalát próbálja meghaladni, mindig ugyanattól a kályhától elindulva, újra és újra?

Másrészt a benne való csalódásom másik oka az, hogy a Sátántangó óta nem tud felülemelkedni a forma önmagában mûvészet alatti kategóriáján. A mûvészet legfõbb feladata, hogy meghaladja a formát, hogy kiteljesítse, átszellemítse azt. Pont ezt hiányolom, a legjobban ezekbõl a Tarr-féle víziókból, amelyek legjobb esetben is néhány hiteles mozzanattal tûzdelt, de tulajdonképpen hiteltelen formajátékok csupán.

Ezért van az, hogy a vásznain nem létezõ alakokat látunk, csupán árnyékokat. Nem ká-európai valóságot, hanem lepusztult enteriõröket és sáros utcaképeket, funkció nélkül. Tarr Béla nem azért nem tudja meghaladni a formát, mert nincsenek meg hozzá a képességei, hanem azért, mert csak a rosszat, és annak is csak bizonyos válfajait hajlandó felismerni.

Hátat fordított a valóságnak.

S ezen még Krasznahorkai vagy Simennon míves irodalmi alapanyagai, ami talán a legfájóbb, az egyébként zseniális Víg Mihály közremûködése, állandó felbukkanása zeneszerzõként, vagy épp színészként egyik-másik mozgóképében, és a jó képességû operatõrök sem segíthetnek."


Más helyütt pedig így folytatom:

"Témaválasztás, adaptálandó mû (a rendszerváltás óta szinte minden munkája adaptáció), a zeneszerzõ, az operatõr, a díszlettervezõ személyének kiválasztásában érdekes módon mind a mai napig valami különleges igényességet mutat (még színészválasztás tekintetében sem biztos, hogy nagyon szó érheti a ház elejét). A rendezés, a struktúra az, ami nem mûködik. A forma és az abból kialakítandó mûalkotás problematikáját Tarr alapvetõen rosszul közelíti meg - ez a fából vaskarika elcsépelt, mégis rendületlenül releváns metaforájával érzékeltethetõ a legjobban, vagy talán 2005-ös "Egyetleneim" c. Nemes Gyula opusz emblematikus mondatával: "Öregem, rossz idõben mész oda, rossz szöveggel, a rossz csajhoz..."

És, hogy a hasonlatok és metaforák izgalmas világánál maradjunk: amikor egy ház tervei, alapozása és megvalósítása esztétikai és praktikus nézõpontból is egyértelmûen pocséknak tekinthetõk, ráengedhetsz te akármilyen zseniális belsõ kivitelezõt, festõt, fugáztathatsz és szigeteltethetsz a legjobb gépekkel és szakemberekkel - megette a fene az egészet. Ha gáz van a tervekkel, az alapozással, ha rosszul választod ki az építés helyét s ha a ház egyszerûen objektíve ronda, mint a bûn (ok, a valóságban azért ennyi szerencsétlen körülmény ritkán esik egybe :) ) megette a fekete fene a legjobb szándékokat is.

Tarrnak pedig még olyanjai sincsenek. Õ most, úgy vettem észre, a túlélésre játszik. Rettenetesen szeretne megcélozni egy sznob, de pénzes nemzetközi közönséget, amelyet alapból rossz promócióval és formában próbál becsalni a málnásába, de nagyon úgy tûnik, hogy ez utóbbit õ tényleg nem tudja, és ettõl lesz az egész valahol olyan röhelyes, hogy azt már tényleg csak Pierre Richard, esetleg Kevin Smith tudná filmrevinni...

De lehet, hogy mégis pontosan érzékeli az erõviszonyakat, és ez esetben õ is marhára élvezi, hogy a közönség egyik fele kiröhögi a hét és fél órás Sátántangót, amibõl e minõségében a nézhetetlen film popkulturális attribútuma lett, míg a másik bõszen védi a "nagyszerû mûffészi koncepciót" és a kivételes alkotói életmûvet, melyet már-már szent könyvként tisztel."



8. Nagyon szép szavakat vesztegetsz, s méghozzá sokat Koltai Lajos "Sorstalanságára", holott egyáltalán nem érdemes. Még Herr Gärtner regényénél is gyengébb darab, és ez nagy szó. Herr Gärtner rétegíró, könyve rétegkönyv és rétegemberek is díjazták. A film zenéje viszont szerintem nem giccses: fõleg azért állok ki e véleményem mellett, mert egy bizonyos Ennio Morricone szerezte, akit én felettébb kedvelek. A soundtrack-nek egyébként köze sincs a filmhez - szinte önálló életet él. Olyan ez, mint Brüll Sámuel és Léda házassága - nyílt titok, hogy Ady együtt él Lédával, de Brüllt ez egyáltalán nem érdekli. Léda életének és karakterének Ady ad életet, és ezt Brüll még annak ellenére is tudja, hogy õ itt legfeljebb huszadrangú statiszta.



9. Makk Károlyt is emlegetted valahol, legjobb emlékeim szerint. Sok jó filmet tõle sem láttam a rendszerváltás után, de amelyik nagyon jó és nagyon rendben van, az az "Egy hét Pesten és Budán". Ezt nagyon szeretem és nagyon tudom ajánlani.



10. Mészáros Mártát is, láttam, elõszedted. Nos neki talán csak egy dobása van, ami szerintem kiemelkedik a '90 utáni életmûvébõl, és az az "Utolsó jelentés Annáról". Ha érdekel, még a youtube-on is fenn van. Remek darab.


10 rendezõ. Ennyirõl volt szó most és közülük 9-en bizony 1950 elõtt születtek. Nos, akikrõl én fogok beszélni, azok között viszont nem igen lesz ilyen.

De róluk, ígéretemhez híven, majd a folytatásban lesz szó. Addig is, álljon itt egy informatív névsor azokról a '89 után igazán nagyot alkotó magyar játékfilm-direktorokról, akiket jómagam felettébb kedvelek (születési dátummal megtûzdelve):


Tímár Péter (1950)
Sólyom András (1951)
Sopsits Árpád (1952)
Deák Krisztina (1953)
Pacskovszky József (1953)
Enyedi Ildikó (1955)
Herendi Gábor (1960)
Bergendy Péter (1964)
Mispál Attila (1966)
Goda Krisztina (1968)
Kocsis Ágnes (1971)
Török Ferenc (1971)
Hajdú Szabolcs (1972)
Antal Nimród (1973)
Dyga Zsombor (1975)
Gigor Attila (1978)


Nos, õk véleményem szerint mind csináltak legalább egy "nagy filmet", és mind - relatíve - fiatalok. A következõ alkalommal róluk lesz szó, és velük fogom bizonyítani, hogy nagyon nagy kár lenne temetni a magyar filmet azért, mert az öregek közül néhányan téma- vagy egyéb szempontból hiányosságokkal küszködnek.
olahmiki1959 2013 márc. 04. - 09:15:34 Előzmény Vinogradov
(77/151)
Szia Vino!

Miután a porton - nemcsak a filmes témában - te vagy a legnagyobb szakértõ, aki a legmagasabb színvonalon ír, ezért mertem arra gondolni, hogy a magyar filmgyártásról úgy általában kérdezzek néhány dolgot tõled.
Nekem az az érzésem, benyomásom, tapasztalatom, hogy a rendszerváltás óta nem készültek, illetve, nem készülnek igazi "nagy" filmek nálunk.

A régi, nagynevû rendezõink közül Szabó Istvánnak mostanában az elsõsorban külföldi közönségnek szánt, és nagyrészt külföldön is forgatott filmjei mellett az itthoni filmjei szerintem nem sikerültek úgy, ahogyan a 80-as évek "nagy" trilógiája sikerült, - Mephisto, Redl ezredes, Hanussen, vagy a Bizalom, amit én talán Szabó legjobb filmjének tartok, - és különösen nem a 60-as évek filmjeihez képest - Szerelmesfilm, Apa, stb.
Az Édes Emma, drága Böbe, egy rendszerváltás körüli, kissé kommersz témát bontogató, nézhetõ, különösebb súllyal, mondanivalóval nem rendelkezõ pillanatkép az akkoriban talajukat vesztett, munkanélkülivé vált értelmiségi nõk útkeresésérõl, kényszerûségbõl prostituálttá válásáról, de összességében a film nem hagyott különösebb nyomot Szabó életmûvében, nem is nagyon szokott szóba kerülni, amikor az életmûvérõl beszélnek esztéták, kritikusok.
A Napfény íze, egy nagy dobásnak szánt, a hozzá fûzött reményeket szerintem igazán be nem váltó film lett, három jól elkülöníthetõ részbõl összerakva, és számomra meglepõ módon, ahogy a történetben közeledünk a mához, a film színvonala annál inkább esik, felhígul, a századforduló körül játszódó elsõ rész gyakorlatilag tökéletes dramaturgiával, csodálatos operatõri munkával, festményszerû képbeállításokkal bír, a középsõ, a második világháborút, és a vészkorszakot magába foglaló rész már sokkal szétesõbb, szájbarágósabb, hatásvadász jelenetekkel telitûzdeltebb, míg a harmadik rész, az ötvenes évek ÁVÓ-s korszakát felölelõ rész tudatosan, vagy véletlenül, de csúsztatásokkal, ferdítésekkel, ténybeli tévedésekkel van tele, amely - annak, aki ismeri azt a korszakot, - teljesen hiteltelenné teszi Szabó filmjét, és katarzis, vagy továbbgondolás helyett indulat, rossz szájíz, fanyalgás, egy elszalasztott lehetõség miatti bosszankodás lesz úrrá a nézõn.
A Rokonok címû filmjét nem láttam, ezt a korrektség miatt meg kell mondanom, viszont az eredeti, 50-es években készült változatot igen, - nem is olyan rég leadta a Duna tv, - és azt kell mondanom, hogy ott olyan feszes dramaturgiát, olyan hiteles, magas színvonalú színészi játékot láttam, a film egyébként is tele volt az akkori kor zseniális színészeivel, hogy látatlanban mondom azt, hogy biztos vagyok benne, Szabó filmje nem tudta meghaladni, de valószínûleg el sem tudta érni annak a filmnek a színvonalát.
Az ajtó címû filmmel kapcsolatban felemás érzéseim vannak.
A fõszereplõnõ, Helen Mirren nagyon jól játszotta a vidékrõl a nagyvárosba felkerült parasztasszonyt, de meggyõzõdésem, hogy - ahogy talán írtam is errõl a filmmel kapcsolatban, - például Törõcsik Mari klasszis, klasszikus magyar színésznõként félkézzel játszotta volna le a világhírû színésznõt a vászonról, neki ugyanis nem kellett volna "eljátszania" a figurát, hanem évtizedes tapasztalatai okán, meg zsigeri indíttatásból, egyszerûen élni tudott volna a vásznon.
Igazából, a mai napig bizonytalan vagyok abban, hogy Szabó Magdának ebben a történetében "volt-e annyi", ami egy tv játék helyett, egy egész estés nagyjátékfilm elkészítését indokolta.

Jancsó Miklós annak idején a "Szegénylegények"-kel - valószínûleg nem tudatosan, - de a mércét olyan magasra tette, még önmagának is, amit soha többé a késõbbi munkásságában, életmûvében meg sem tudott közelíteni.
A 90-es évek óta készített, Kapa és Pepe kettõsére épített sorozata - amely kétségkívül szórakoztató, elsõsorban a két fõszereplõ bohóckodásai, improvizatív játéka, és természetessége miatt, - súlyában, mondanivalójában azt hiszem különösebb nyomot nem fog hagyni a magyar filmgyártás történetében, az idõs mester valószínûleg ujjgyakorlatként, jó szórakozásként fogja fel ezeket a filmeket, nagy "mondanivalót", világmegváltó gondolatokat már régóta nem akar közölni a nézõvel.

...Csapongok, elnézést, ahogy jönnek a gondolatok, idõrendet, sorrendet, értékrendet nem nagyon tudok felállítani.

Koltay Róbert tudatosan közönségfilmnek szánt alkotásai közül nekem a "Sose halunk meg" címû tetszik a legjobban, a történet, a színészi játék, és talán elsõsorban a hihetetlenül érzékenyen eltalált, kitûnõ zene miatt.
Koltay késõbbi filmjeivel teljesen egyértelmûen ennek a filmnek a sikerét próbálta meglovagolni, amelyek, mondanom sem kell, meg sem tudták közelíteni a "Sose halunk meg" sikerét, semmilyen szempontból, utánérzések, visszaköszönõ poénok, egy kaptafára épülõ történetek és figurák vannak ezekben a filmekben, mindegyiket láttam, és egyiknek a történetét sem tudnám elmondani, annyira összekeveredtek bennem.

Bereményi Géza, a nyugodtan zseniálisnak nevezhetõ "Eldorádó" után, a "Hídember"-rel jelentkezett be újból, amelyet sokan a "kurzusfilm" vádjával illettek, szerintem pedig egyszerûen csak egy gyenge film.
Annak ellenére, hogy érezhetõ benne egy nagy film elkészítésének a szándéka, vannak benne egészen elsõrangú színészi alakítások, látványos jelenetek, - a híd összeomlása, - de összességében mégis súlytalan, felejthetõ lett, nem illeszkedik bele az igazán jelentõs magyar filmek sorába.

A "másik" Koltaynak, a Gábornak, a "Honfoglalás" címû filmje gyakorlatilag a nézhetetlenség határát súrolja, még tv filmnek is csak nagy jóindulattal menne el, õ is azon rendezõk sorába tartozik, akiknek egyszer az életben, a körülmények szerencsés együttállása folytán "kijöttek a dolgok", - István a király, - és azóta görcsösen próbálnak ugyanolyan színvonalú dolgot letenni az asztalra, persze nem sikerül nekik.

Sándor Pál - a Régi idõk focija (kultfilm!) és a Ripacsok után - semmi említésre méltót nem alkotott, a mai napig ezeknek a filmeknek a sikerébõl él, de szinte ugyanezt el lehet mondani Makk Károlyról, Mészáros Mártáról és másokról is.

Tarr Béla nem az én rendezõm.
A politikai nézetei nem érdekelnek, az az õ magánügye, én eddig - ha jól emlékszem, - két filmjét láttam, a Családi tûzfészek címût, és a Sátántangót.
A 70-es években készült Családi tûzfészek nekem tetszett, a végtelenül egyszerû filmes eszközei miatt, ami akkoriban újszerû volt, és az amatõr szereplõk életszerû játéka miatt.
(A filmben van egy erõszakolási jelenet, amelyben egy hátsóudvarban két részeg állat megerõszakol egy cigánylányt, akivel elõtte egy lakásban, családi körben órákig beszélgettek, és az a jelenet, a kiszolgáltatottság látványa, és a nézõ kezét ökölbeszorító tehetetlenség érzése miatt olyan hatással volt rám, hogy a mai napig nem felejtettem el.
Tarr Béla munkásságának a legemlékezetesebb pillanatai voltak ezek.)
A Sátántangót becsülettel végignéztem, mind a 7 órát, és ennek ellenére nem tudott meggyõzni a filmes erényeirõl.

Még egy utolsó név jut eszembe, mégpedig Koltay Lajos, és a Sorstalanság.
Koltay-t operatõrként én zseninek tartom, ismerem minden munkáját, rendezõként azonban - legalábbis szerintem - még a közepes szintet is csak alig üti meg.
A Sorstalanság egy végtelenül erõtlen, súlytalan, mélység nélküli film, egy nagyon rokonszenves, de rendkívül gyenge színészi képességekkel bíró fõszereplõvel, és egy teljesen elhibázott, megrendülés helyett idõnként giccsbe hajló zenei aláfestéssel.
Amikor a foglyok órákig mozdulatlanul állnak az udvaron a hidegben, sokkal megrendítõbb, hatásosabb lett volna a jelenet mindenféle zene nélkül, érzékeltetve azt a halálos, õrjítõ csendet, amelyben minden perc óráknak tûnhetett, és amikor egy idõ után a rabok a kimerültségtõl egymás után estek össze.
Ehelyett vonósokkal, édeskés, fájdalmasnak szánt melódiákkal, giccses hegedûhanggal operált a zeneszerzõ, számomra nagyon mesterkélt, a jelenethez nem illõ módon.
Abba most nem megyek bele, hogy szerintem maga az alaptörténet sem olyan színvonalú, hogy például irodalmi Nobel-díjat érdemelt volna - ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy régebben "Az öreg halász és a tenger", vagy "Száz év magány" kaliberû mûvek, vagy írói munkásságok, életmûvek kaptak Nobel-díjat, - de a nagyjátékfilm követelményeinek sem nagyon felel meg.
Persze, a lehetõséget nem lehetett kihagyni, de Koltay Lajos - sajnos - nem tudott megfelelni a rendezõi feladatnak. Hangsúly áthelyezésekkel, nagyon gondos dramaturgiával, sokkal nagyobb félelmet, feszültséget, drámaiságot éreztetve talán jobban sikerült volna a film.

Visszatérve az eredeti kérdésemhez, szerinted miért nem sikerül igazi, nagy, értékes, maradandó filmeket készíteni a rendszerváltás óta?
Igaz lehet-e az az elcsépelt mondás, mely szerint "teher alatt nõ a pálma"?
Igaz lehet-e, hogy a Kádár-rendszer alatt az alkotók sokkal nagyobb szellemi erõfeszítésre voltak kényszerítve, hiszen nyíltabban, vagy burkoltabban, de sok mindent el akartak mondani, a nézõt szinte bevonták egyfajta intellektuális játékba, hogy értsen a szóból, tudjon a sorok között olvasni, fel tudja fejteni a jelenetek szimbolikája mögött rejtõzõ mondanivalót?...
Mára ez a szellemi erõfeszítés szükségtelenné vált, a mai nézõknek talán nincs is erre szükségük, a rendezõvel való együttgondolkodás, egy hullámhosszra való kerülés, szellemi összekacsintás igénye talán véglegesen, és végzetesen kiveszett a befogadó közegbõl.

Ezt érzem már elég régóta, és éppen ezért jelent számomra felüdülést egy-egy régi, akár az 50-es években, de különösen a 60-as években, és a 70-es évek elején készült magyar film megtekintése, azoknak minden hibájával, idõnkénti tettenérhetõ vonalasságával együtt is.

Nem tudom, lesz-e változás, szerintem valószínûleg nem, filmes próbálkozások persze mindig vannak és lesznek, de azt hiszem, az "aranykor" végleg elmúlt, és talán soha nem jön vissza.
Sajnos...
offtopic
sofi 72 2013 márc. 03. - 18:34:42
(76/151)
Hûha! Ezt már szeretem, ha nem szorítanak korlátok közé... :)

Élek vele!
offtopic
Vinogradov 2013 márc. 03. - 09:31:34
(75/151)
Amennyit csak szeretnél! :)
offtopic
sofi 72 2013 márc. 02. - 21:25:00
(74/151)
A kérdés jó! :)

Kapok gondolkodási idõt?
offtopic
Vinogradov 2013 márc. 02. - 21:05:51 Előzmény sofi 72
(73/151)
És mi az enyém? :)
offtopic
sofi 72 2013 márc. 02. - 20:17:19
(72/151)
Örülök, hogy örülsz, ám nem lettem 100%-ban meggyõzve! :)

Ez viszont már nem a te hibád...