Nem nevezném MTV szintû mozinak, azért ez elég sértõ rá nézve... persze, vannak benne tényleg vontatott részek. Valószínûelg én azért néztem el õket, mert rettenetesen foglalkoztat MA élete és a francia történelem, hajlamos vagyok könnyen megbocsátani kosztümös filmeknek.
De az, hogy nálunk csak dvd-n jelent meg, talán nem jelenti feltétlenül azt, hogy rossz. Amennyire én tudom, megosztotta az amerikai kritikusokat, és többen is az év legjobb filmjei közé sorolták (jó, a többség nyilván nem). Sokkal inkább azért nem került a mozikba, mert piacképtelennek tartották- valószínûleg így is lett volna, ezt meg a hazai közönség igénytelenségének tulajdonítanám, akik vmi dirr-durr szennyre inkább betódulnak. De piacképtelenség, és kevés bevétel reménye feltétlenül összefügg a minõséggel? Inkább a közízléstõl való eltérés, a kevésbé közkedvelt témaválasztás lehet a kulcs. Egyre több értékes filmet látok, melyet itthon hírbõl sem ismernek. Legújabb kedvencem a Titokzatos bõr, ami itthon meg sem jelent és nyilván a kutyát sem érdekelné, de nekem fantasztikus élményt jelentett!
Kedvenc borzalmaim például az Arany iránytû, Silent Hill, Penge és még folytathatnám. Ezeket játszották nálunk is a mozik- akkor nyilván ezeket a szakma is nagyra tartja???? Nem, inkább a pénz beszél. A kettõ tehát nem mindig ugyanaz!
Ettõl függetlenül ok, hogy neked nem jött be, de szerintem nem ez alapján kéne arra következtetni, hogy mi lehet a kritikusok véleménye.

Azért Baz Luhrmannt nem hoznám ide, õ ui. egy élõ, erõs és hatásos filmet készített a klasszikus alapanyag hiteles modernizálásával, ez pedig csupán egy elkényeztetett és unatkozó leányzó kényszeredett agyszüleménye. Ez az egész yuppie-dolog a semmiben valamit keresõ belemagyarázás, semmi más.

Azért nem nagyon van kritika errõl a filmrõl, mert nem jött ki mozikba, csak DVD-release van belõle Magyarországon. Ez azért nagyjából mutatja is a szakma véleményét a filmrõl - nem érdemes kivinni a mozikba. eMTíVí pop(corn)mozi, s mint ilyen erõsen rétegmûfaj, kor- és ízlésspecifikusan. Szvsz egy túl hosszúra sikerült videoklipp a Fashion Channelrõl... Én rettenetesen untam.

Tekintve, hogy egy kritika sem áll a film adatlapján, bátorkodom a DvdExtra véleményét idemásolni. Az egyik legértelmesebb kritika, amit valaha olvastam, persze kissé elfogult :)


A XVIII. század homlokán élt egy hercegnõ, akinek az lett a sorsa, hogy a francia trón várományosának, XVI. Lajosnak legyen a felesége. Marie Antoinette története egy barokk Diana-történet korhû „köntösbe” bújtatva, a huszonegyedik századnak szóló üzenettel. Mindez olyan pazar módon tálalva, amely után még a francia udvar is megnyalná mind a két, gyémántokkal teleaggatott pracliját.

A Marie Antoinette végzetét a mozipénztáraknál a Coppola, mint csodagyerekkel szemben támasztott elvárások pecsételték meg. Az itészek és a nézõk szerint a film képtelen volt megfelelni ezeknek, valójában másról van szó. Mindenki azt hitte, majd kap egy újabb társadalmi tündérmesét, melyben jó zenék és még jobb alakítások bûvölik majd el a nézõt. És mit kaptunk a Marie Antoinette esetében? Pontosan ugyanezt, csak rendesen áthangszerelve. Egy különleges társadalmi réteg életébe pillanthatunk bele élesen és kíméletlenül õszintén; a távol-keleti országot egy másik egzotikus világ, a francia királyi udvar váltja fel, melyet isteni (ám meglepõ) zenék színeznek még különlegesebbé. Ó, és a tündérmese? Hát ez az egész nem az? Vajon egy kislány, aki hercegnõnek született, majd az akkori világ egyik leghatalmasabb uralkodójának felesége lett, kicsoda, ha nem egy tündérmese fõszereplõje?
Coppola épp ilyen életet élt. Édesapja a világ egyik legbefolyásosabb filmkészítõje, mondhatni az akkori világ koronázatlan királya volt, szövetségesei pedig a Föld leghatalmasabb filmesei. Sofia meg a mindebben lubickoló, a lehetõségeket, a hatalmat, és a mûvészettel járó összes privilégiumot kiélvezõ hercegnõ életét élte. Könnyedén járhatott volna úgy, mint Marie Antoinette. Ilyen volt az élete egy õrült, dekadens világba beleszületett lánynak, aki istenek által is irigyelt körülményeket kapott, közben nem volt más, csak egy egyszerû, boldogságra és törõdésre vágyó bakfis. Legalább is Sofia Coppola filmje szerint. Nem szeretnék komolyabb történelmi fejtegetésekbe kezdeni, elvégre az a történelemkönyvek dolga. A Marie Antoinette-ben nem is a történelem érettségi vizsgánkra való felkészülésben kapunk segítséget, helyette egy kor szociológiai, pszichológiai illatait szívhatjuk be. Egy kor, melynek elmúlta óta az ember, és az emberi viszonyok egy hajszálnyit sem változtak

Coppola igazi mesterré nõtte ki magát, és ez az elsõ csodálatos képsorok után azonnal világossá válik. Azt hiszem, lnne még valaki, aki elismeréssel adózna e filmrõl: Stanley Kubrick, a mozi egyik legnagyobb mágusa. Nem véletlen, hogy sokszor jutott eszembe a Barry Lyndon címû klasszikusa. A nagytotálok sûrû használata, a lélegzetelállító világítás, az egészen eredeti plánok, a természetes színekkel, fénnyel való bravúros játék mind a maestrot idézik, ám nem holmi sírrabló módjára, hanem mint egy olyan alkotás, amely továbbgondolja a szinte tökéletest. Az egyik legszebb képsor az, amikor a kamera lassan távolodik az ablakban összetörten álló Marie Antoinette-tõl, mögötte pedig a kastély fekete terme látható, mely szinte elnyeli a kis hercegnõt, amely egyúttal mérhetetlen magányának, kirekesztettségének metaforájaként is szolgálhat. Mivel a film készítõinek megadatott a lehetõség, hogy eredeti helyszíneken forgathassanak, a mû élvezeti értéke kétszeresére nõtt. A nézõ ámuló tekintete elõtt feltárul Versailles minden pompája, és e szó ide talán kevésnek is bizonyul. A barokk, illetõleg a rokokó szépsége, az arany stukkók, a csodás festmények, a selyemtapéták, függönyök, a míves porcelánok, a mesteri faragású bútorok, a tündöklõ kristálycsillárok egy emberen túli gazdagság, és ezzel együtt a tékozlás, a fényûzés olyan grandiózus voltát képviselik, mely azért nem hihetetlen csak, mert tudjuk, hogy ez volt a valóság. Nem véletlen, hogy e dekadenciának idõvel el kellett buknia, hiszen hosszú távon tarthatatlanná vált egy ily magasan létezõ társadalmi réteg kiszolgálása. Elképzelhetetlen életet éltek a grófok, hercegek és a királyi család.

Sofia Coppola talán azért használja a 80-as évek punk-popzenéjét, mert a barokk nemesek tulajdonképpen elõfutárai a yuppie-knak, a fiatal sztárkultúra elterjedésének. Az eszelõs, vég nélküli mulatozás, az erotikától túlfûtött pajzánkodás, a hatalomból fakadó teljes nihil és a mérhetetlen unalomból következõ kontrollvesztettség korunkban ugyanúgy létezik, mint annak idején.
Marie Antoinette nem rossz ember. Egyszerûen csak beleszületett egy, a saját értelmetlen szokásainak rabságában élõ rendszerbe, melybõl nincs menekvés, egészen addig, míg a nép fel nem lázad. De Coppola nagyon okosan mutatja meg, hogy bár Antoinette világa alapvetõen elhibázott, azért a nép a demokrácia nevében erõszakkal kikövetelt akarata egyenes úton eredményezi a pusztítást, a további erõszakot, a káoszt, vagyis az anarchiát (a film utolsó képe).
Kirsten Dunstot eddig is generációja egyik legsokoldalúbb, legtehetségesebb színésznõjének tartották, ám Marie Antoinetteként efelõl többé nem lesz kétségünk. Az ártatlan, jóindulatú, ám végletekig elkényeztetett kislányra egy csapásra rázúdul két birodalom minden felelõssége, és nyomása. Egy idegen országba, egy idegen környezetbe csöppen, és mindenkinek meg kell felelnie. Élete, amely szó szerint a nyilvánosság elõtt zajlik (még reggeli készülõdését is visszataszító grófnõk nézik), és a vaskalapos, régi, elavult szokások szinte beleüldözik a szellemi-lelki eltorzulásba. Sokáig tanakodtam, vajh elhangzik-e a hírhedt mondat, amikor egy szolga elmondja, hogy a francia népnek nincs kenyere, mire õ azt feleli: egyenek kalácsot. Természetesen ezen emblematikus mondatot nem lehet kikerülni, ám a rendezõ egy érdekes csavarral lep meg bennünket ezzel kapcsolatban.

A színészi alakítások egytõl egyig helytállóak, sehol nem érezzük, hogy valaki kilógna a sorból, igaz, kiugróan jó szerepet sem tudunk kiragadni. Kivéve természetesen Kirsten Dunstot, aki tulajdonképpen kecses vállain hordozza a filmet. Néhány másodpercnyi morfondírozást okozott a tény, hogy Coppola az Elveszett jelentés hatalmas sikere után hogyhogy nem Scarlett Johanssont választotta. De hamar rájöttem, Dunst sokkal jobban illik erre a szerepre. Nem csak azért, mert az arca szebb, hanem, mert sokkal ügyesebben játszik az érzelmekkel, és játszi könnyedséggel ál át a szende fiatal lányról a kétgyermekes anyakirálynõre. Johansson arca túl karakteres, védjegyévé vált erotikus telt ajkai sokkal inkább Vermeer szolgálónyához illenek, semmint a francia királyné karakteréhez. Dunst ártatlan, ugyanakkor érett, nem áldozat, ám sérülékenysége bármikor bekövetkezhet. Nem gyûlöljük, nem szeretjük, együtt érzünk vele, s néha megvetjük, de sosem a végletekbe menõen. Kirsten Dunst alakítása Oscar-díjat érdemelt volna, de legalább egy jelölést.

Igazán tetszik, hogy mer egyéni lenni- nem pont ilyenek manapság a kosztümös filmek! És ami még jobb: ez a különös stílus mûködõképes is! Eltekintve pár valóban vontatott és lassú jelenettõl, lenyûgözõen tárul a nézõ elé Marie Antoinette életének egy korszaka. A jelmezek megdöbbentõen gyönyörûek, ugyanez igaz az eredeti helyszínekre, és Kirsten-re, aki tökéletes erre a szerepre. Én elsõ perctõl kezde elhittem, hogy õ a trónörökösné. A mellékszereplõk szintén hitelesek, egyet nem tudok mondani, akinek az ábrázolása el lenne szúrva. A zene szintén telitalálat: mesterien keveredik az odaillõ barokk és a lendületes modern zene elegye. Az már csak hab a tortán, hogy történelmileg is hiteles szinte minden.

Igaz, szívesen láttam volna például a nyakláncpert, és a forradalom további kibontakozását. Szívesen néztem volna tovább az eseményeket, mivel imádom a francia történelem ezen korszakát. Így picit csalódtam, hogy ott ér véget a film, ahol. Elég hirtelen. De most már elfogadom, és látom, hogy jó ez így. Coppola nem egy egész élettörténetet akart dokumentarista jelleggel felölelni. Sem a film stílusa, sem az idõkerete nem olyan. Sokkal rosszabb lett volna, ha elkíséri hõsnõjét a végsõkig, és ráhúz még háromnegyed órát- furcsa, összevissza keveredett massza jönne így ki az egészbõl. Amúgy is hatalmas teher teljes életutakat egy filmben ábrázolni, elég ha csak a Hídember esetére gondolunk.
Coppola szerencsére felismere korlátait és lehetõségeit, és egy ragyogó, nem mindennapi mûvel ajándékozott meg minket. Ami, véleményem szerint csak még értékesebb attól, hogy megosztja az embereket, és egyesek nem tudják mire vélni stílusát.

Hát nem tudom:D nekem pl. veld ellentétben nagyon tetszett a film:) amúgy szerettem Marie A. -et tanulni töribõl úgyhogy én nem csalódtam. Kirsten Dunts gyönyörû a filmben

Hát nem tudom:D nekem pl. veld ellentétben nagyon tetszett a film:) amúgy szerettem Marie A. -et tanulni töribõl úgyhogy én nem csalódtam. Kirsten Dunts gyönyörû a filmben

Én már a film nyitó zenéjén meglepõdtem, a mostani tinifilmek szoktak így kezdõdni... :P Ha maradt volna ez a vonal, tehát h. mostani stílusban mutatják be M.A. életét, akkor még jó is kisülhetett volna belõle,de így... ez a félig történelmi,félig "fiatalos" stílus keveredése nekem nagyon nem jött be. :(
Ráadásul annyira sok helyen vontatott volt a film,hogy az valami hihetetlen, perceken át mutattak jelentéktelen dolgokat.
A pozitívuma a filmnek egyedül a látvány, az tényleg gyönyörû.

Jellemzõ az ilyen önjelölt esztétákra, hogy képtelenek észre venni bizonyos koncepciót azokban a filmekben, amelyek iránt eleve komoly negatív elõítéleteket táplálnak. Ez esetben gyakran képtelenek észrevenni a legegyszerûbben kiszúrható filmes eszközöket, függetlenül attól, hogy most jól vagy rosszul van-e megvalósítva.

Ismert példát hozok: amikor Ady Jöttem a Gangesz partjáról... kezdetû verse berobbant a magyar, sõt, világirodalmi köztudatba, Rákosi Jenõ, a Pesti Hírlap fõszerkesztõje, a világháború elõtti Magyarország egyik sajtócézárja elkezdett rúgkapálni, hogy milyen dolog az, hogy mi itt a mindenféle dekadens keleti birodalmakkal akarunk rokonságot felvállalni, nem pedig a progresszív politikát felvállaló, fejlettebb nyugati hatlamkkal. Ady tehát a fejletlen, barbár dekadenciát állítja a magyarok elé követendõ mûvészi koncepcióként, nem pedig a nyugati kifinomultságot, civilizáltságot - írja Rákosi Jenõ.

Na, kérem szépen: errõl van itt szó. Mer' csak azért hoztam ezt itt példaként, hogy megértsed, hogy nálad tizenötször nagyobb szellemi kapacitású emberek is tévedhetnek hatalmasat.

A Marie Antoinette minden ízében ZSENIÁLIS film, kivéve talán az utolsó negyed órát. Egyszerûen nevetségesek az ellenérveid: az, hogy neked nem tetszik, a te dolgod, de legalább ne amiatt szidd, ami a legnagyobb erényének tekinthetõ.

Ez a film sok szempontból szakít a megszokott történelmi filmes hagyományokkal. Például nem törekszik görcsösen a hitelességre: éppen ettõl lesz hiteles. Az, hogy mindenféle new wawe, meg new pop szerzemények szólnak egyes képsorok alatt, éppen egyfajta életérzést kíván sugározni, amit a korabeli barokk muzsika - mely megjegyzem a soundtrack több mint egyharmadát kiteszi - nem tud, viszont a mai közönség számára tökéletesen érthetõ, ha bizonyos keretek között mondjuk el.

A film nem kis részben a glamourról, a felszínességrõl szól, de ugyanakkor a nõi szabadságról is, néhol rendkívül komikusan (ld. a zseniális öltöztetési jelenetet), másutt inkább elgondolkodtatóak (ld. a királyi házaspár "házassági tanácsadáson" az udvari orvosnál). Tele van remek zsánerképekkel, hangulatfestéssel, s ha gyakran úgy érezzük is, nem a tizennyolcadik században járunk: nos annak is megvan az oka (ld. álarcosbál retro diszkóval).

Aki nem szereti Sophia Coppola rendezõi stílusát, amit már bizonyított a kilencvenes évek egyik legjobb filmjének mondható Öngyilkos szûzekben (ahol szintén Kirsten Dunst remekel), az Elveszett jelentés pedig talán még az elõzõnél is nagyobb film.

Tessék megnézni: VÉGIGNÉZNI.

Ha értékelnem kéne, Sophia eddigi legrosszabb filmje, de nála eléggé magasan van a mérce, tehát mondjuk egy tizes skálán:

8/10.

Nagyon ritkán fordul elõ velem, hogy beletekerek egy filmbe. Általában próbálom tisztelettel kivárni, hogy hátha végre történik valami, vagy valamelyik szereplõ mond néhány frappáns mondatot amiért már megérte megnézni. De miután az elsõ egy órában többször cserélt ruhát a király nõje, mint ahány szó elhagyta az egész udvartartás ajkát, a vágó pedig szájbarágósan agyon nyújtotta jeleneteket, bekövetkezett a tekerés, majd minden fájdalom nélkül a lemez eltávolítása a lejátszóból. Végülis minden kislány álma, hogy ilyen ruhácskákba bújhasson, csak nem mindenkinek sikerül.

Látod te csak nem érted. Luhrmann zseniális, éppen azért, mert GONDOLT valamit arról, amirõl beszélt, és ezt el is tudta mondani, úgy hogy nem volt gáz. Ergó, meghökkentõen fûszerezett, de amit elénktálalt, abszolúte ehetõ volt. És még Shakespeare-t se hamisította meg, és valószínûleg a századfordulós Moulen Rouge-át se. A mulatóhoz amúgy is ment a modern popesztrád, hangulatában, stíljében egyaránt. ÍZLÉSES VOLT.

Ez a film viszont katyvasz, és ízléstelen badarság. Luhrmann zseni, Koppola Zsófi nem. Ha értenéd, nem kevernéd, nem vetnéd össze a kettõt. Csak azért, mert különbözõ stílusok elsõ látásra meghökkentõ keverésérõl van szó.

Amúgy a különbözõ stílusok keverése egyáltalán nem ritka a mûvészettöerténetben, lásd pl. eklektika, rokokó, de sorolhatnám az összes stílust, hiszen mindegyik merít a másikból. De a végeredménynek, az adott mûalkotásnak harmóniát kell sugároznia, mégha az a mûvész szándékai szerint diszharmónia is. Ezt a Marie Antoinette nem sugározza, ezért egy nagy kalap kaki. És ezért utálom is. Ennyi. Ettõl még te szeretheted, persze, de az nem az én bajom.

Vicces az hogy "beszûköléssel" dobálozól, amikor nem vagy képes túllépni a film zenei aláfestésén. Akkor most ki a beszûkült? pl. a Luhrmann féle Romeó és Júliában pisztolyokkal hadonásznak, és közben eregetik a rímeket, mégis mindenki leborult a zsenialitás elõtt (ergo mindenki bekajálta a pörköltöt mazsolás turóval), pedig ez is eléggé ellentmondásos. Ezt most csak azért írom hogy lásd: miért ne használhatna ilyen zenét? Nem ez az elsõ eset a film világában (másik meg a Moulin Rouge: miért énekelnek Sting meg madonna dalokat a századforduló Párizsában, vagy miért Fatboy Slimre táncolnak?). Szóval tessék ezen túllépni, van benne koncepció csak észre kell venni.
Michael Bayt példaként említettem a káros az egészségre meg szûkíti az agyat kategóriára. Csakhogy nézz körül mielõtt bárkit is beteg állományba küldenél.

Ezt a csajt nemhogy szabadásgra kéne küldeni, de inkább eltiltani. Egye fene, Michael Bay-jel együtt. (Mondjuk õ hogy a francba kerül ide??)

Tényleg beszûkültél. Azt mondtam, hogy reformokat nem lehet piacra termelni. Azokat legfeljebb le lehet nyomni a júzerek torkán, már ha elég erõs az, aki ezt akarja tenni.

Éppen elég baj az, hogy ma minden eladásra készül, és nem csak úgy l'art pour l'art.

Az általad sikítva tisztelt rendezõnõ korábbi filmjét láttam (Elveszett jelentés), azt helyes, bár kicsit lilaharisnyás filmnek gondoltam, bár nem futottam tõle hármat a tömb körül, örömömben. Ám nem is sikoltoztam, nem úgy mint ettõl a szartól... Nem értem mit nem lehet érteni azon, hogy popzenét használni barokk témában, úgy, hogy a látványban, kosztümökben közben a legnagyobb hitelességre törekszünk, ez kb olyan, mint marhalábszárpörkölthöz tejszínhabot és mazsolás turót adni... ötletnek érdekes, de ehetetlen. És csúnya is.

olvasottak alapján próbáld meg eldönteni :), sztem mindenképp

"Ez a film káros az egészségre és a tudatot is szükíti"-ó jejeje, a megtekintés óta csak cipõkrõl parókákról és sütikrõl lehet velem beszélni. Na ne, ez durva. Vagy lemaradtál pár filmélményrõl, vagy nem (akarod) látod a lényeget.....
Ha bezzeg öreg huliwúdi séma alapján készül a film, nemcsak hogy egyöntetû kritikai siker, de még pár nívós díj is üti a markát (ami nálam nem mérvadó). És akkor mindenki happy lenne. De õ másképp csinálta, és máris "elkényeztetett kislány".

"Az meg, hogy valaki közönségrétegeket célozgat, semmi mást nem jelent, mint azt, hogy el akarja adni a termékét."--ki nem akar manapság terméket eladni? Esetleg még családi homevideokat nézhetsz úgy hogy aztmondhatod: ezt nem csunya gonosz pénzéhes emberek készítették eladásra.

azt meg végképp nem vágom hogy milyen szerepet játszik egy film kritikai megitélésében a marketing. Kedvet csinálhat a megtekintéshez, de attól még nem fog tetszeni egy film mert rajta van a poszteren hogy xynagyokos asszonta jó. Aki meg ennyire manipulálható hátpfff....vessen magára.

De hát ilyen a világ, mindenkinek más tetszik. Az is egy vélemény, meg ez is. Sofia filmjei különlegesek, és sztem értékesek is, szóval egy olyan világban ahol Michael Bay rendezhet nem hiszem hogy a hölgyet kéne szabadságra küldeni. Na a végére még egy jó tanács: ha ezt ennyire rühelled, nehogy belenézz Öngyilkos szüzekbe, Elveszett jelentésbe (MA semmivel sem rosszabb mint az elözõ kettõ). Sikítva menekülnél a tv elõl.

No igen, a zene... Engem is nagyon fülönvágott már a kezdésnél ez a new age, vagy franc tudja milyen stílus. Abszolút nem illett bele a filmbe, fõleg hogy néhány jelenetben klasszikus zene is szólt. Tönkrevágta a hatást.

Szerintem is inkább a különleges jelzõ illik rá, mint a rossz, bár inkább negatív értelemben különleges. Nagy csalódás az Elveszett jelentés után.
Történelmi vonalon azért nem olyan hevenyészett, nincsennek benne nagy blõdségek, egyedül azt hiányoltam, hogy a filmbõl nem derül ki, hogy szegény királyné milyen gyászosan zárja majd le az életét.

Nem.

Megneztem az elso 15percet de elaludtam,tul keso volt mar.
Erdemes vegig nezni?