"A fárasztó, mintegy 160 kilométeres út során folyamatosan anyagot gyűjtöttünk a készülő előadáshoz. Megismertünk helyi legendákat, anekdotákat; megtudtuk, hogy mire büszkék vendéglátóink; mit látnának szívesen színházban; mi a véleményük a túránkról. A gyaloglás során vallomásos monológokat írtunk utunk stációiról, céljáról; a fizikai fájdalomról; szakmai elvárásainkról, örömeinkről, csalódásainkról; arról, hogy mit változtatnánk az életünkben. Az előadás ezeket a tapasztalatokat próbálja egyesíteni és rendhagyó színházi formába önteni. Az egymást követő epizódokat az elmesélt történetek, a megélt szituációk és a színészek gondolatai építik fel. A darab legfőbb kérdése, hogy mások történetein keresztül képesek vagyunk-e jobban megérteni saját élethelyzetünket?
Úgy gondoljuk az előadás gesztusértékű lehet a miskolci közönség felé: igyekeztünk valóban ráérezni ennek az országrésznek a hétköznapi problémáira, és az itt élők életéről közvetlen élmények alapján kívánunk beszélni. Természetesen két hét kevés arra, hogy teljes kép alakuljon ki bennünk ezekről a falvakról, tájakról, emberekről. Ugyanakkor igen erős benyomásokat szereztünk róluk, és kötelességünknek érezzük, hogy a magunk eszközeivel - egy új magyar színdarabon keresztül - valamit visszaadjunk abból, amit e rövid idő alatt kaptunk tőlük." (Szőcs Artur, rendező)
Arról, hogy a helybeliek mit gondoltak a túránkról:
"Díjazom. De milyen alkalomból van ez?"
"Az igen! Én nem mennék."
"Örülök, hogy vannak olyan fiatalok, akik szívből szeretik szórakoztatni az embereket, és örömet okoz nekik, ha valamit átadhatnak másoknak a játékukkal."
"Miskolcra?! Az nem arra van!"
"Én mennék, csak cipőt váltanék. És hoznám a Máté fiam."
"Nem mennék veletek, mert az asszony sírna."
"Nem mindenki vállalkozna erre. Főleg nem színész."
"Nagyon jó! Egyébként volt már ilyen több is. De ti országos fiatalok vagytok!"
A(z) Miskolci Nemzeti Színház előadása
Hozzászólások