Minden ország történelme tele van emberekkel, akiket egyszerűen felakasztottak. Nem mártírok, nem hősök, hanem egyszerűen akasztottak; nem rendszerek, nem gyilkosok, hanem az akasztók kötötték fel őket. A történelem és a sors bárkiből csinál akasztottat.
Böröcz András szobrai ("Akasztottak", Szépművészeti Múzeum, Budapest) ezt az általános érzést közlik. A film megpróbálja megkerülni azt a konvenciót, hogy ezt az élményt újrafogalmazza, inkább csak az akasztással kapcsolatos tapasztalat szerzésének helyszíneit kívánja felfedezni és Dés Lászlónak a szobrokhoz írt zeneműve segítségével, összekötni. A darab ugyanúgy szól az életről, mint az erőszakos halálról, játékról és szenvedésről, ártatlanságról és gyilkolásról - a mindenkori áldozatokért. Anélkül, hogy élő szereplők jelennének meg, a filmnek története van, a benne szereplő embereknek sorsa van, és ez a sors, mint hangszereken, dobokon játszik rajtuk.