Konyec

  • bovi / PORT.hu

A Bonnie-k és Clyde-ok eleve bukásra vannak ítélve. Emil és Hédi esetében azonban más a helyzet: a tökéletlen világ nem jelenthet komoly veszélyt arra nézve, akinek a nyakában már amúgy is ott liheg a halál.

A mai lendülettel már nehéz lehet gond nélkül azonosulni egy olyan generációval, amelynek tagjai körében természetesnek látszik, hogy egy pár ötven évnyi házasság után is magázódva szól egymáshoz. Nem arról van itt szó, hogy a fent említett házaspár másokkal szemben sem használ tegező formákat, vagy a férfi és a nő az együtt töltött évtizedek ellenére sincsen elég bizalmas viszonyban. Van a beszédmódjukban - és a persze bennük is - valamiféle ritka tartás, amely az intimitás bájával együtt végtelenül szilárddá ugyanakkor gyengéddé is varázsolja kettejük kapcsolatát.

Ez a "Bonnie és Clyde történet" nem a fiatalokról szól, ők itt csak mellékszerepeket kaphatnak, tiszteleghetnek a két öreg cinkos derűs bölcsessége előtt. Ági és Andor, az ifjú rendőr-pár a történet kezdetekor épp a véglegesnek látszó szakítást éli át, az ő problémáikhoz képest rajzolódik ki igazán élesen a rablóként menekülő "vérdíjas nyugdíjasok" - Emil és Hédi - idilli képe. Ennek megfelelően az idős pár (Keres Emil és Földi Teri) játékában szinte töretlen a harmónia, olajozottan működnek a dialógusok, életszerűek (persze mégsem feltétlenül reálisak) a helyzetek, az őket körülvevő világban azonban előfordul néhány kimódolt, izzadtságszagú megoldás. Ezeket a botlásokat azonban az idős párnak köszönhetően szinte rögtön elfelejti a néző, már csak azért is, mert az eseménynek aránylag gyorsan pörögnek. Ha valakit valami érthetetlen oknál fogva nem nyűgöz le már önmagában a két főszereplő, az sem unatkozhat, hiszen egy izgalmas, szinte mérnöki pontossággal szerkesztett, majd' az összes klasszikus elemet felvonultató road movie-t lát, tűz- és túszharccal, szerelemmel, csalódással, tűzlépcsős üldözéssel (ami Magyarországon ugyebár nem is annyira természetes); mindezt finom iróniával fűszerezve, szatírába sütve tálalja az első(nagyjáték)filmes rendező.

Az "ámokfutó szerelmesek"-toposznak Rohonyi Gábor szinte minden hagyományos eszközét igénybe veszi, médiahasználata leginkább a Született gyilkosokéhoz hasonlítható. Különböző tévéműsorok különböző stílusban és a nézőközönségre igen nagy befolyást gyakorolva tájékoztatnak az idős pár kalandjairól. Van, aki követi a példát, és boltot próbál rabolni, van, aki úgy érzi, végre eljött az idő, hogy a nyugdíjasok problémáiról folyjon a szó, sőt egy anyuka különös aggodalmának ad hangot: ezentúl nem meri majd a játszótérre vinni a gyermekét, hiszen annyi idős ember ücsörög ott a padokon, ki tudja, nincs-e náluk fegyver.

Emil és Hédi a múlt rendszerből itt ragadt csajkával, a Szélmadárral járja az utakat, előkaparja egymásból a rég leülepedett lényeget, és ezzel párhuzamosan az öregek műkedvelő bankrablókból igazi profikká válnak. Még folyik az üldözés, de ők már saját történetük legendáját adják elő, a többi Bonnie-val és Clyde-dal ellentétben nem kell megvárni a bukásukat, hogy megtudják, mi az igazán fontos. Nem hiszik, hogy végtelen lehet a szabadságuk, ezért élik át olyan intenzíven az ünnepi pillanatokat.

A Bonnie-k és Clyde-ok ugyanis eleve bukásra vannak ítélve, mert rengeteg a vesztenivalójuk ezen a világon, ők ennek ellenére mindent sorozatosan ugyanarra a lapra tesznek fel, míg végül, amikor a hosszabb-rövidebb szerencsesorozat véget ér, el nem veszítenek mindent. Emil és Hédi esetében azonban más a helyzet: a tökéletlen világ nem jelenthet komoly veszélyt arra nézve, akinek a nyakában már amúgy is ott liheg a halál.