Szájbarágós hamburgerdráma

Kanos művezető, véres futószalag, szaros húspogácsa, turha a zsemlében: megdöbbentő leleplezés helyett sablonos tanmese készült a gyorsétteremláncokról.

A Megetetett társadalom (Fast Food Nation) egy amerikai tényfeltáró újságíró, Eric Schlosser hasonló című, 2001-ben megjelent könyve alapján készült, ami egy 1999-es Rolling Stone-beli cikksorozatból nőtte ki magát kapós bestsellerré szerte a világon. Schlosser a gyorséttermek elterjedésének és az amerikai életmód szimbólumává válásának történetét dolgozta fel "az amerikai étel sötét oldala" alcímmel.

Az azóta számos országban, így nálunk is megjelent könyv szenvedélyes vádirat a gyorsétterem-ipar ellen: Schlosser szerint a McDonalds és a hasonló étteremláncok dolgozóik kihasználásával és fogyasztóik egészségügyi állapotának rovására növelik nyereségüket, ráadásul mélyreható (természetesen negatív) változásokat okoztak az amerikai kultúrában, és globális szinten is egyre befolyásosabbak.

A könyv számos példával illusztrálja állításait. Szó van benne a gyermekekre irányuló erőszakos, gátlástalan, a multinacionális szórakoztatóiparral összefonódott marketingről, és hogy a gyorsétteremláncokat némi anyagi támogatásért cserében már az iskolákba is beengedik Amerikában, ahol a statisztikák szerint több gyorséttermet rabolnak ki évente, mint bankot és benzinkutat együttvéve.

A gyorsétteremláncoknak beszállító húsfeldolgozókat vizsgálva Schlosser azt találta, hogy olcsó és képzetlen, könnyen kihasználható és lecserélhető illegális bevándorlókat dolgoztatnak, és hogy az öldöklő árverseny gyakran a minőség rovására megy: nem csak marhahús, gyakran szar, meg mindenféle más gusztustalanság is kerül a húspogácsákba.

Ez a filmváltozat kiindulópontja is: miközben az embercsempészek épp egy csapat olcsó, fiatal munkaerőt terelnek át rutinszerűen a mexikói határon, egy fiktív gyorsétteremlánc, a Mickey's felső vezetése topmenedzsert küld az álmos coloradói kisvárosba, mert egy független labor szerint túl sok a (szarral bekerült) kólibaktérium az új, agyonreklámozott csúcstermék, a Big One húspogácsájában.

Innen aztán tablószerűen felvonul mindenki, akinek bármilyen szerepe van az egyenszendvics előállításában: a vállalati vegyész, aki a legújabb szintetikus grill-aromát kotyvasztja folyékony füstből és terpénekből hófehér laboratóriumában; a cinikus kereskedő, aki a kifogásolható minőségű húsbeszerzéseket intézi; a jobb sorsra érdemes gimnazista eladólány, akinek titokban rögzítenie kell vevői korát és etnikai hovatartozását; és a konyhásfiú, aki végül beleköp a zsemlébe.

A Mickey's-nek szállító húsfeldolgozó üzemben jó pénzért, de megalázó körülmények között dolgoznak az itt kikötött mexikói vendégmunkások, a macsó művezető szexuálisan abuzálja a kiszolgáltatott fiatal nőket, és a balesetek is mindennaposak a véres futószalag mellett. A drámai csúcspont a vágóhíd bemutatása, ahol ipari körülmények között, tízezrével mészárolják le és szerelik szét a génkezelt kukoricán hízlalt, szomorú szemű szarvasmarhákat.

Nagy divat mostanában a hamburgerzabálókat alázni, lásd Super Size Me és vidéke - a sztori tehát nem igazán eredeti, de legalább ütős és valóságszagú, remek alkalom az odamondós társadalomkritikára. A jó nevű amerikai függetlenfilmes, Richard Linklater (Visszajátszás, Kamera által homályosan) feldolgozása azonban borzasztó gyenge, leginkább egy népnevelő célzatú, szájbarágós középiskolai oktatófilmhez hasonlítható.

Érthetetlen, hogy a dokumentumfilmért kiáltó témáról Linklater miért játékfilmet csinált, ráadásul rögtön egy tucat A-kategóriás hollywoodi sztár főszereplésével, ami végképp művivé teszi az amúgy sem igazán életszagú, tanmesébe illő helyzeteket. Még érthetetlenebb, hogy ha már játékfilmet csinált, miért szeretné hogy azt higgyük, dokumentumfilmet látunk: dramaturgiailag miért döcög a lapos, sablonos, lineáris történet. És miért volt szükség ezekre az amúgy igazán remek színészekre az egydimenziós, tipikusan viselkedő és közhelyesen beszélő karakterek megformálására?

Bár a film minden egyes jelenete a súlyos mondanivalót sulykolja, megrendülés és felkavarodás helyett néhol kifejezetten nevetségesnek éreztem: a legviccesebb, amikor a helyi zöld aktivista fiatalok egy "csak dumálunk, vagy teszünk is végre valamit" típusú vita után átvágják a marhatelep kerítését, hogy a szerencsétlen állatok "szabadon visszatérhessenek a prérire, ahonnan jöttek". De azok csak bámulnak, mint borjú az új kapura.