Még nem múlt el az öngyilkos terroristák által lerombolt World Trade Center üszkös romjainak bénító látványa elménkben, de szörnyű analógiaként felidéződhet egy másik kép: az egyébként idilli tengerparti homokban üldözői elől menekülő, több sebből vérző, elcsigázott Charlton Heston szemei hirtelen könnybe lábadnak, térdre rogy, szörnyű fájdalommal szakad fel belőle: Ti állatok, hát mégis megtettétek!?
A kamera távolodik és meglátjuk a ledöntött, félig homokba temetett New York-i Szabadság-szobrot. Ez volt az 1968-ban készült Majmok bolygójának záróképe. Mi ugyan kb. tíz évvel később láthattuk, de még ekkor sem vesztett semmit ez a film mellbevágó erejéből, hiszen akkor még javában dúlt a hidegháború, és ma már biztosan tudhatjuk azt, amitől akkor még csak tarthattunk, igen közel járt a világ egy mindent elpusztító, termonukleáris világháborúhoz. Akkor megúsztuk.
Erre most itt vannak ezek a csak rombolni képes, elvakult, fanatikus vadállatok, és itt van az új Majmok bolygója. Lehet, hogy túl kényszeredett és erőltetett ez a párhuzam, de félek. Félek a terroristáktól, mert én és Önök a potenciális célpontjaik, és félek ettől az új feldolgozástól, lehet-e még valamit hozzátenni, lehet-e többről szólni, mint amiről az immár klasszikus Pierre Boulle regény, és a belőle készült, szintén klasszikus (ez elég ritkaság!) film szól?
Nos, ahogyan a kis táskákba rejtett pokolgépeket követi a kamikáze terroristák által eltérített, ártatlan utasokkal tömött és bombaként használt repülőgép, úgy a film is tud nagyobbat szólni elődjénél. A rendező Tim Burtonről már megtudhattuk, hogy elképesztő, és meglehetősen extrém fantáziával tud mesélni, elég, ha csak a Batman I-II.-re, vagy a Karácsonyi lidércnyomásra gondolunk. Az eredeti történet fő motívumait ugyan megtartotta, hiszen most is űrhajótörést szenved az emberi főhős egy olyan bolygón, ahol a majmok az evolúció csúcsai, a homo sapiens pusztán az oktalan rabszolga szerepét tölti be, a majmok társadalmában hősünk ugyanazokat a visszásságokat tapasztalja, mint odahaza, az emberi társadalmakban, de néhány toleráns majom segítségével fellázad, majd sok viszontagság után megtudja a szörnyű igazságot. De bizonyos történetelemeket felnagyít, bizonyos újakat hozzáad, és a végkifejletet pedig átértelmezi, és még párszor jól meg is csavarintja, úgy, hogy aki olvasta, vagy látta az eredetit, rá sem fog ismerni, teljesen új, de elődjéhez hasonlóan ütős élményben lesz része. A homályos fogalmazásnak oka pedig az, hogy aki kíváncsi, annak csattanjon a vége.
A film látványvilága tökéletes illúziót nyújt a majmok bolygójáról, bizonyítva egyben azt, hogy ha a hollywoodi perfekt technikai profizmus (Industrial Light&Magic) egy zseni irányítása alá kerül, a végtermék sem lesz akármi. A hatszoros Oscar-díjas maszkmester, Rick Baker pedig szerintem készülhet a hetedikre, hiszen majomfigurái sokszínűek, élettel teliek és kifejezőek, egyszóval úgy néznek ki, mint a beszélő, gondolkozó és tudatosan cselekvő, értelmes majmok, és mivel ezt kellett megvalósítania, hiba egy szál se.
Hiba csak abban van, amit a híradókban, meg a CNN-en látunk, mert az a véres valóság, és nem a képzelet szülte mozi, egy jó vagy éppen rossz álom, mert hát ezekbe még kevesen haltak bele úgy igaziból. Az összedűlő épületek, a robbantások, gyilkosságok, a vér és könny maradjon a filmvásznakon, mert ott a FILMNEK van vége... Mi pedig felszedelőzködünk, hazamegyünk a jó meleg ágyikóba, vagy a kocsmába, vagy akárhová, ahol béke van, szeretet és fény.
