Valami Amerika

Majdnem örülhetnénk. Elkészült egy film, ami minden tekintetben megfelel a vígjátékokkal szemben támasztott általános elvárásoknak.

Majdnem örülhetnénk. Elkészült egy film, ami minden tekintetben megfelel a vígjátékokkal szemben támasztott általános elvárásoknak; nem félig vidám - félig szomorú köldökbámulás, nem vitriolos szatíra, nem keserédes, nem édesbús, nem "szörnyü víg tragédia", "tüzes jég, barna hó". Nem más tehát, mint egyszerű vígjáték, klasszikus módon, félreértésekre és szándékos félrevezetésekre építve, egy fontos szálat éppen megfelelő tempóban bontogatva, erős és hiteles karaktereket felvonultatva, frappáns dialógusokkal, pontosan kijátszott gegekkel, túlnyomó részt verbális és helyzetkomikummal. Tulajdonképpen olyan film lenne ez, amire már igen régen vártunk: tehetséges emberek csak nekünk komédiáznak. Hozzáállásuk, profizmusuk a harmincas éveket juttatja eszünkbe, és valószínűleg éppen ez a profizmus az, ami miatt finomabban, mégis sokkal erősebben idézi fel a Kabos-korszak hangulatát, mint a közelmúlt szégyenteljesen satnya "rimékjei".

Mert nem külsőségekben nyilvánul meg a párhuzam, nem utánzásról van tehát szó. Inkább a munkamódszer, és a közönséghez, mint felnőtt társhoz való közelítés az, ami újjáéled itt. Hozzáértő szakemberek álltak össze egy közös vállalkozásra, gyorsan leforgattak egy filmet (a rendező, Herendi Gábor elsőfilmes, a reklámszakmából érkezett, neki természetes tehát a gyors tempó, a fölösleges laca-facák mellőzése), a színészekre, mint a közönséggel kapcsolatot tartó kollégákra építve, és végig szem előtt tartva, hogy a közönség az egyetlen, akivel egy vígjátéknak egyáltalán kapcsolatot kell létesítenie. Története egyszerű, nagyjából lineáris, csak kisebb mellékzöngékkel gazdagítva, szereplői a középosztály hiteles figurái, képi világa elsősorban belső terekre és autók utasterére épül, és tele van fülbemászó slágerekkel. Ha az ilyesféle hozzáállás válna eztán általánossá, volna remény az egykori mesésen sikeres magyar filmgyártás újraélesztésére.

Egyetlen probléma van csak ezzel a mozidarabbal. El tudom képzelni, hogyan történt: valakinek még az elején eszébe jutott, legyen egy olyan poén benne, hogy valaki külföldi, de tud magyarul, és mindenki azt hiszi, nem érti, mit mondanak neki a többiek, közben pedig igen. Aztán ez, az egyébként remek ötlet - a nézők végig beavatottak, remekül szórakoznak a valóban vicces helyzeteken - egyre csak hízott és erősödött, jól megkomponált, hosszan elnyújtott geg-sorozattá nőtt, kitöltve a filmnek felét-kétharmadát. A gond pedig annyi, hogy az előzőekből következően a film fele angolul szól, a képen magyar felirattal. Ez önmagában máris legalább hatalmas öngól, mert egy feliratos magyar vígjáték, talán nem kell magyarázni, elég gáz.