Vakációra indul egy osztrák család, útjuk festői tájakon át vezet az idilli tóparti házhoz. Georg, Anna és fiuk, Georgie mit sem sejtve készülődnek az ilyenkor szokásos mulatságokra: hajókázni, vagy éppen golfozni a szomszédokkal. Fred és Eva korábban érkeztek, és nincsenek egyedül. Elég furcsán viselkednek, mikor bemutatják vendégüket, Pault, egyik kollégájuk fiát.
Amíg Georg és fia a vitorlás hajóval foglalkoznak, Anna nekilát vacsorát főzni. Váratlanul felbukkan nála Peter, a másik vendég fiú a szomszédból, és tojást kér kölcsön Eva számára. A fiú durvasága és idegölő viselkedése hamar kihozza a sodrából a nőt, aztán megjelenik Paul is, és arrogáns stílusával tovább rontja a feszült helyzetet.
Mire Georg hazaér, Anna már rendkívül zavart és ideges. Férje megpróbálja kidobni a házból a hívatlan vendégeket, közben megüti Pault, és ezzel nagy hibát követ el, mert elszabadul a pokol. A család a betolakodók áldozatává, a békésen indult vakáció valóságos lidércnyomássá válik. Először Paul egy golfütővel eltöri Georg lábát, aztán kiráncigálja Annát a házból, hogy bemutassa neki ütési technikáját a család kutyáján is. Ez azonban csak szolid kezdete a brutális "játéknak": egy fogadásnak, melynek tétje, hogy a család tagjai 12 óra múlva már nem lesznek életben?
Michael Haneke filmje az 1997-es Cannes-i Filmfesztivál egyik nagy esélyeseként indult a versenyben. Végül nem kapott díjat, de a legnagyobb érdeklődést és kritikai elismerést kiváltott alkotások között szerepelt.
A Furcsa játék a rendező egyik legradikálisabb munkája, melynek központi témája az erőszak és a média viszonya.
A rendező trilógiája - "Der Siebente Kontintent" (1989), "Benny's Video" (1992), "71 Fragmente einer Chronologie des Zufalls" (1994) - a médiában eluralkodó erőszakot járta körül; mind közül leginkább a "Benny's Video", melyben egy kamaszfiú megöl egy lányt, és a tettet megörökíti videofelvételen.
Bizarr események, majd az erőszakos cselekményt követő szabadulás - ez a thriller műfaj klasszikus formulája, egyben könnyű fogyasztásának előfeltétele. Anna, Georg és fiuk vakációjának története úgy indul, mint a hagyományos thrillerek, ám idővel minden megváltozik. Haneke radikális megközelítésének lényege, hogy egyszerre használja, és közben a feje tetejére is állítja magát a műfajt. Az elbeszélés módja realisztikus, mely alapvető a cselekmény számára. Ugyanakkor a rendező a passzív néző ártatlanságát provokálja azzal, hogy szembesíti cinkos helyzetével, és belekényszeríti egy erőt próbáló érzelmi és elemző folyamatba.
Míg a közönségfilm rendszeresen szállítja az idegen lényeket, a dinoszaruruszokat és egyéb különleges borzalmakat a félelem felturbózásához, addig Haneke rájött, hogy ugyanezt a munkát adott esetben sokkal hatásosabban elvégezheti két átlagos, ártalmatlan külsejű fiú a szomszédból. S hogy miért a szükségtelen kegyetlenkedés? Kiderül, hogy a két srác célja, hogy a - közvetlenül is megszólított - közönséget ellássa azzal, amiért bejöttek a moziba: értelmetlen erőszakkal. Ahogy a két fiú játszik áldozataival, úgy játszik Haneke a közönséggel. Feszültséget teremt, hogy aztán le is rombolja; megadja, amit szeretnénk, és rögtön vissza is veszi. Ki akar mozdítani a kényelmes moziszékből és kényszeríteni, hogy vegyük észre a filmben játszott főszerepünket, és hogy valójában mi magunk, a popkultúra fogyasztói vagyunk a vérontás kezdeményezői azáltal, hogy érdeklődéssel figyeljük a szenvedést, és az elnyújtott gyilkosságot szórakozásként fogjuk fel.
Haneke eltér a thrillerekben megszokott módon felépített feszültségtől, nem enged a könnyű borzongásnak; az iszonyat érzése viszont megmarad, mert keveset mutat, és mindent sugall. Látványát tekintve a film aggályosan ügyel arra, hogy ne lássuk magukat az erőszakos cselekményeket, a háttérben felhangzó sikolyok azonban nem hagynak kétséget a történtek felől. Az akciók helyett azok sokkoló végeredményét látjuk, ezáltal a rendező lehetővé teszi, hogy a néző kreálja meg képzeletében az erőszakot. Az agónia, a rémület és a megaláztatás rettenetét lényegtelen akciókon keresztül nyomatékosítja - ez olyan eszköz, melyet előszeretettel alkalmazott már a trilógia filmjeiben is.
"A moziban állandóan jelen van az erőszak, de mivel úgy mutatják be, hogy közben elvész a realitás érzete, ártalmatlanná is válik. Lassított felvételeket látunk, az emberek halálba táncolják magukat. De ha azt akarod megmutatni, mi az erőszak a valóságban, akkor az áldozatok szenvedését kell megmutatnod."
A két fiú a megaláztatás, a fizikai és lelki szenvedés lassú, fájdalmas köreire kényszeríti áldozatait. Az a legijesztőbb a filmben, hogy nem teszi lehetővé a nézőnek a kívülállást vagy a távolságtartást. "A többi filmemben a nézők egy biztonságos erkölcsi alapállásból szemlélhették az eseményeket - mondja Haneke. - Unatkozhattak, izgulhattak vagy sokkot kaphattak; lényeg, hogy kívül maradhattak az egészen. Itt viszont egyfajta interaktív folyamatba vontam be őket, hogy felhívjam a figyelmüket a moziban betöltött fogyasztói szerepükre."
Annak tudatában, hogy bármiféle magyarázat csökkenti a hatást, Haneke rendre kerüli az ilyen irányú gesztusokat. Radikális nézetei önmagukért beszélnek azáltal, hogy elutasítanak minden választ a kérdésekre, visszapasszolva őket a közönségnek. A sokk katartikus hatásába vetett hite megmaradt: "Keresem a lehetőségeket, hogy annak mutassam be az erőszakot, ami mindig is volt: mint nem-fogyaszthatót. Visszaadom az erőszaknak azt, ami: fájdalom, a másik megsebzése."
