Kelj fel komám, ne aludjál!

Ezen a filmen mindent lehet (röhögni, értetlenkedni, tapsolni, fujolni, bosszankodni rajta) - csak aludni nem lehet. Sőt, jobb esetben még később sem hagy aludni, mert a mókás ijedelmek és a bőségesen feltörő röhögés emléke még órákkal vagy napokkal a film után is bennünk marad. Azt mondják, a burleszk meghalt, hogy már réges-rég, a némafilmmel együtt meghalt.

Eddig is gyanakodtam, hogy csak trükkből tette, trükkös tetszhalott, és néhány tehetséges clown, egy a halálhumorhoz értő író (Hernádi Gyula), ezt rég gyakorló operatőr (Grunwalsky Ferenc) meg az erre fogékony közönség feltámaszthatja. A burleszk a filmművészet "legédesebb gyermeke" volt hajdan, ma inkább a filmművészet legkeserűbb nevetése, fekete röheje harsog ki képsoraiból. Feketébb lett a világ, gyorsabban és vicsorítva bukfenceznek a burleszkfigurák. Azért van kevés belőlük, mert kevesen tudnak ilyen gyorsan és ilyen vicsorítva bukfencezni, mint Jancsó és az ő bohócai.

E mai, XX. századi háborúktól és mészárlásoktól vérben pácolt burleszk arra jó, hogy mókás dupla szaltókon, gyilkos tortadobáláson és seggbe rúgásokon röhögve kicsit eltöprenghessünk az emberirtás történelmén, a "nyavalyatörés folytonosságán". (Seggbe rúgás és tortadobálás nincs egyébként benne, finomul a kín: itt lőnek, embert irtanak, és sokkal többet röhögnek.) Tanuljunk hátra-előre bukfencezni. A mai sci-fi-mozi időalagutakat, időkapukat keres és nyit, ha tud: Jancsó új filmje másból sem áll, egymásba nyíló időkapukból vagy inkább időforgóajtókból, melyekben bohócaink kedvvel forognak tarkólövés előtt, feltámadás után.

Jancsó egy befejezett életmű magasából földre szállva három év alatt megrendezett egy filmtrilógiát, holott nem készült trilógiára, csak talán egy "utolsó filmre". Sebaj, most gyorsan folytatta egy negyedikkel. Szerintem sem hívei, sem filmjeinek utálkozói nem tudják elmesélni őket. Egy Jancsó-film soha nem "szép sorban" araszol előre, hanem ugrik és bukfencezik, mintha a rendező Buster Keaton és Bunuel törvénytelen gyermeke volna. Annyi temetést, mint ebben a trilógiában, még nem látott mozivászon: Kapa (Mucsi Zoltán) és Peti (Scherer Péter) az elsőben sírásókból bankfiúk lettek, de akkor is temettek, később a Szabadság-szobor gellérthegyi magasából röhögtek le régi gyilkosokra, most meg "hadifoglyok a saját országukban", nyilasok és szovjet tank fenyegeti őket.

Elmesélni a sok fordulatot nem fogom, mert nem is lehet. Sok benne a nyilas, meg van egy szekrény, ahonnan Joszif Visszarionovics Sztálin akar kiugrani, de beveri a fejét, aztán később Dzsugasvili néven (hófehér marsalli egyenruhában) lovas szekér bakján ül az Erzsébet hídon és Petőfi-verset hallgat. Ennyi, azt hiszem, elég. Jancsó a gangon, nyilasok az udvaron. Biciklizik a Nemzeti Számonkérő Szék: a magyar történelem minden hülyesége, olykor hősi, de inkább gonosz temetetlen hülyesége mind ott azon a dupla-tripla tandemen. Olyan gyorsan fut hídon, utcán, szállodahallban, "zenés látványkórház" folyosóin, olyan gyorsan suhan, hogy nem tudom megmondani, színes köpenyeikben, jelvényes vagy karszalagos katonaruháikban kikből is áll (ül) az a bicikliző négyes... Ott fut a tandem a magyar történelemmel megpakolva, panoptikumfigurák rajta négyen, négy fejezet a hülyeség világtörténetéből, de ezek még élnek és beszélnek is, mint az emberek. Bolondok tandeme.

A filmnek bolondul jó a zenéje is, Lovasi András, a Belga (két ponttal az e betűn, ha én azt a két pontot énekelni tudnám). A modern szubkultúra diadala ez a bolondzene: "Magyar Nemzeti Hip-hopot!" reppel dübörögve egy banda; a szöveget röhögve függeszteném ki bizonyos tanintézetek és intézmények faliújságjára. A Burzsoá Nyugdíjasok zseniális "Kádár János-forró lángos" dalából egy kamaszgyerek talán elég jól megért vagy megsejt valamit tegnapról, történelemről.

A blődség mint történelemábrázoló erő? Sokan tanultuk azt a fennkölt hegeli vagy Hegel nyomán fakadt marxi mondást, hogy "aki értelmes kérdéseket tesz fel a történelemnek (értelmesen néz a szemébe?), arra a történelem értelmesen is néz vissza". Hmm. Hát talán mégsem, no nem egészen, "kuss, Petikém", mondaná rá Kapa. A történelem "értelmébe" vetett feltétlen hit bosszantó utópiájának koporsófedelébe Jancsó négy keserű bohócfilmjével négy rozsdás szöget vert bele: magam szívesen fényesíteném röhögve, de minden néző mást tehet a szögekkel; lesz tán, aki utópiákat siratva könnyel áztatná, és kihúzná őket: próbálja meg. Lovasi szövege illúziómentesebb: "Mennyi eltemetetlen hülyeségnek vagy a hordozója" - mondja. "Mondom, nem fájt, mondom, nem fájt!" - meg a legvégén, mikor lefut a főcím: "Bent meg ásít a sötét / Na ki van ott bent, na ki van ott bent, helló."

Akkorra a nyilasok, az orosz tank meg a nemzeti reppelők is elfoszlanak valahogy a ködben, Jancsó Miklós piros sálja marad egy háborús katonai dzsip ülésén. A nyavalyatörős történelemnek csak nem akar vége lenni: a szereplők visszanéznek, értelmes bohócarcukba értelmetlen válaszokat pofoz a történelem. Itt csak egy ilyen vad, bukfences röhögés segít, mint ez a mozi.