A rettegés háza

Az 1979-ben, megtörtént események alapján készült "alapfilmet" közel tucatnyiszor feldolgozták már --- a történet napjaink nagy horrorreneszánsza idején sem kerülhette el sorsát. Ám amíg az elmúlt másfél évtized alkotásai jobbára olcsó, butácska filmek (itthon csak videón vagy a tévében láthattuk) voltak, a mostani A texasi láncfűrészesről is újabb bőrt lehúzó producercsapat okosan kifundált darabja.

A háromgyermekes fiatal özvegy (Melissa George) új párjával (Ryan Reynolds) új életet kezd álmai otthonában, az Amityville-i hatalmas, ódon tóparti házban. Bár ingük-gatyájuk rámegy a házvásárlásra, az álomszép környezet és romantikus hangulat kárpótolja őket. A meghitt pillanatokkal teli napok azonban hamar felborulnak. Éjjelente furcsa neszek töltik be a házat, a kislány egy láthatatlan barátnővel kezd beszélgetni, a folyton fázó férj csak a pincében érzi jól magát, egyre feszültebb, s egy hang azt súgja neki: Kapd el! Öld meg! Az asszony kideríti, hogy otthonuk egy évvel korábban brutális családgyilkosság helyszíne volt, évszázadokkal azelőtt pedig a Gonosszal cimboráló szadista szektaalapító kínzott halálra embereket a pincében. A gyilkosságsorozat a 28. napon történt, amely most is vészjóslón közeleg...

Ha okoskodó filmítészként kellene szétcincálnom A rettegés házát, könnyedén a sárba tudnám döngölni. Széteső dramaturgia, elvarratlan szálak sokasága: a kimeríthetetlen horror-kelléktárból buja összevisszasággal válogató darab. A film azonban mindezek ellenére -- vagy talán éppen ezektől - nagyon is működik, és nem csupán néhány pillanatra. Az alkotók a hatásra összpontosítottak, minden mást feláldoztak ezért, s a filmes eszközökkel azokat a receptorokat célozták meg, és találták telibe, amelyek nem gondolkodásra, hanem borzongásra késztetnek.

A feszültséget a horrorokban mindig sikerrel bedobott önellentmondás-halmozás fokozza a végletekig. Miért nem menekül már el, ha tudja, ott a gonosz? Ha menekül is, miért az emeletre megy? Láthattuk már mindezeket ezerszer, ám mégis szinte mindig bejön. A másik bedobott módszer az azonosságtól való félelem. A film elején lefut egy gyors, ám minden részletében átélhetően megjelenített ijesztő cselekménysor, s hamarosan a már megismert, kedves, szeretetreméltó szereplők kerülnek ugyanabba a borzongató helyzetbe. Vajon újra bekövetkezik a borzalom? Mindezeket a már említett horror-ősmotívumok tucatjai ékítik: ódon ház, villódzó lámpák, mozgó bútorok, nyikorgás, vihar, balta, megmiminden. Az ezekből fakadó kis ijedelmeket tetézve az alkotók időnként kis rémklip-csomagokkal bombázzák a tudatalattinkat, ezzel is megágyazva a nagy hidegrázásoknak, amelyeket a bölcs hatásvadászattal komponált zene és a hangeffektusok tesznek teljessé.

És hát filmítészi fejcsóva és cöccögés ide vagy oda, a film zsigeri szinten bizony igencsak bejött! Kis hidegrázás, meg lúdbőrzés pedig állítólag időnként ráfér az emberre. Úgy látszik, az idei őszinek most jött el az ideje. Persze az is lehet, hogy propagandafilm, amely az új ingatlanok piacát akarja megélénkíteni.