Ha te nem lennél

Az élet olyan, amilyen: első blikkre átláthatatlan összefonódásokkal összezavart, kusza cselekményzuhatag, amelyben a szereplők a legritkább esetben kapják azt, amit megérdemelnek, már ha egyáltalán eldöntheti azt bárki földi halandó is, hogy ki mit érdemel. Mindezt persze nem pusztán a Ha te nem lennél című francia dráma juttatja az ember eszébe, ám időnként megéri rácsodálkozni, hogy ilyen végtelenül banálisnak tetsző kinyilatkoztatások is mennyire hű lenyomatát képezhetik annak furcsa valaminek, amit magunk közt szólva a körülöttünk lévő világnak hívunk.

A film látszólag két szálon fut, előbb-utóbb össze. Addig is kinevethetjük magunkat Ismael nevű balfácán barátunkon, akit tévedésből elmegyógyintézetbe zárnak, még ha kissé szemtelenül is, de azt súgjuk a mellettünk ülő fülébe, tán mégsem volt ez akkora tévedés. A férfi amolyan a megkeseredés útján biztos léptekkel haladó művészforma, aki már olyannyira hozzászokott a sikertelenséghez, hogy akár annyiban is hagyhatná dolgot. Az intézetben a korosodó doktornő - már amennyire illik ilyet mondani egy Catherine Deneuve megformázta karakterre - veszi gondjaiba a férfit, akinek személyisége, gesztusai a vele való napi találkozások alkalmával különleges élményben részesítik az asszonyt.

Történetünk másik főszereplője Nora, a csinos, fiatal galériavezető, aki egyébiránt Ismael egykori szerelme. Ő az élet egy sokkal felemelőbb periódusa felé igyekszik: feleségül készül menni egy a köznyelv által "jó parti" címkével felruházott pénzes, biztonságot nyújtó daliához. A tökéletesség, tudjuk, sosem érhető el, ám talán nem elítélendő, hogy a nő úgy érzi, élete tengerén mégis kezd ahhoz a lehető legközelebb vitorlázni. A való világ dramaturgiája azonban már csak olyan, hogy a krakknak épp ezen a ponton kell beütnie: apjának betegsége egyre súlyosabbá válik, s orvosai szerint már nem sok ideje van hátra. S mivel ez idáig ő nevelte Nora már születése előtt apa nélkül maradt gyermekét, a nő arra a képtelen ötletre szánja el magát, hogy megkéri ex-kedvesét, Ismaelt, fogadná örökbe a fiút.

Arnaud Desplechin munkájának különlegessége, hogy időnként a legváratlanabb dolgoktól sem riad vissza, akkor nevetett meg, amikor erre a legkevésbé számítunk, ám aztán mit sem törődve a néző komfortérzésével, húsbavágó kérdéseket szegez elé, moralizál, számonkér, szája sírásra hajlik, majd ismét kacag. Színészei sem tudtak mindig eligazodni a direktor kívánságain, ám ez a némi zavar csak még többet hozott ki játékukból, s a meg-megvillanó feszültség teljesítményfokozó hatására a történet előremenetele során egyre hitelesebben dühöngnek, félnek, vagy épp legyintenek mindenre.

Az élet tehát továbbra is olyan, amilyen: tele szeretettel és szerelemmel, fájdalommal és kacajjal, igazságtalansággal és közönnyel. És nem mondja senki, hogy épp ez a szép benne. Mert a fenéket az.